Munkácsy Mihály: Poros út II., 1883, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Egy kocsi halad lassan a földes úton, felkavarja a port maga mögött, a szemcséken átszűrődnek a napsugarak, színnel töltve meg a levegőt. Munkácsynak ez a festménye áll legközelebb az impresszionizmushoz, ugyanakkor William Turner hatása is egyértelműen kivehető rajta. Atmoszferikus e táj, tulajdonképpen fénnyel elárasztott rózsaszín víziót látunk, amely a plein air festészet könnyedségét és oldottságát idézi. A kép egy olyan lehetséges utat villant fel, amelyre aztán Munkácsy sosem lépett rá teljesen, mert mindig túl sok volt az elvárás, amely körülvette festészetét, ezért ez a fajta légies ecsetkezelés más kompozícióin jellemzően csak egy-egy részleten jelent meg: a Honfoglalás című monumentális képen a ló lába alatt elterülő füves részen vagy a Szalonképek virágaiban érjük tetten ezt a fajta festőiséget.
Claude Monet: Fagy Givernyben, 1885, Museum Barberini, Potsdam
A kompozíció három részre tagolódik: a földfelszín, a fák és az égbolt ugyanazokkal a fehér, rózsaszín és kék árnyalatokkal van megfestve, csupán az ecsetvonások irányának és vastagságának köszönhetően különülnek el egymástól. A formák szinte egymásba áramlanak, gyors, vázlatszerű megfogalmazásuk az egész kompozíciót tünékennyé teszi, pusztán a baloldalt felbukkanó két sziluett érzékelteti a tér mélységét. Lendületes, érzéki látvány tárul elénk, amely egyszerre jeleníti meg a hó halmazállapotát, a havas táj jellegét és a jégkristályokon megcsillanó fényt. Szinte monokrómnak hat a kép, színben és struktúrában is csupán nüansznyi eltolódások vannak, így tulajdonképpen a befogadóban nem konkrét dolgok, hanem maga az érzet születik meg a festményt nézve.
Théodore Rousseau: Az erdő széle Monts-Girard-ban, fontainebleau-i erdő, 1852-54, The Met, New York
A festményen a fontainebleau-i erdő azon része látható, ahonnan abban az évben nagyon sok fát kivágtak, ami Rousseau számára igen fájdalmas volt. Bár maga a kompozíció a németalföldi tájképek megoldásait idézi, az apró ecsetvonások, a levegősség már a plein air hatásáról árulkodik. Izgalmas a bal oldali facsemeték könnyed megoldása, ez a fajta oldottság éles ellentétben áll a jobb oldalon lévő fák telített, sűrű ábrázolásával. Rousseau két évig dolgozott e képen, ami azt is jelzi, hogy fontosnak tartotta, ugyanakkor a sok réteg némiképp elnehezíti, az idő súlyossá tette ezt a festményt. Ám sikerét bizonyítja, hogy Rousseau 1855-ös életmű-kiállításán is szerepelt.
William Turner: Eső, gőz, sebesség – A nagy nyugati vasút, 1844, National Gallery, London
A festmény Turner iparosodás és technológiai fejlődés iránti vonzalmát tükrözi. Az érzékeny festőiség érzelmi feszültséggel párosul a képen. A kompozíció középpontjában sötét színekbe és esőbe burkolózó vonatot látunk, amelyet aranyszínű táj ölel körül. A vonat, a híd és a kép más szilárd elemei azonban alig sejthetők, eltűnnek a festményben, belevesznek a ködös és valószerűtlen légkörbe. A vízből felszálló köd, az eget fátyolozó eső és a mozdony gőze elmosódik és keveredik egymással, az egész kompozíció hullámzik, párolog. Turnerre ez a fajta atmoszferikus tonalitás nagyon jellemző, e jól ismert képe pedig a klasszikus tájkép iránti elkötelezettségének, valamint kísérletező szenvedélyének is tanújele.
Alfred Sisley: Moret lejtőin tavasszal – Reggel, 1880, Princeton University Art Museum, Princeton
1880-ban Sisley és családja ismét útnak indult Moret-sur-Loing területére, a fontainebleau-i erdő keleti szélére, ahol aztán a művész élete utolsó időszakát a világtól szinte teljesen elszigetelve töltötte. Ez a tizenkilenc éve azonban rendkívül termékenynek bizonyult: 550 olajfestmény, számos vázlat és pasztellkép került ki a keze alól. E festményen látszik, hogy ebben az alkotói periódusában a művész kísérletezett a faktúrákkal és a stílusával. Az előtér rövid ecsetvonásokból épül fel, dominánsak a fehér árnyalatok, amitől az egész kép fénnyel telítődik, a domboldalnak pedig egészen jellegzetes a textúrája. A hangsúly a festőiségen van, a téma tulajdonképpen csak ürügy, hogy az alkotó egymás mellé helyezhesse ecsetvonásait. A tónusok nem keverednek a vásznon, így az egész kompozíció vibráló hatást kelt.
Vincent van Gogh: Esti tájkép, 1885, Museo Nacional Thyssen-Bornemisza, Madrid
1885 áprilisában, miközben A burgonyaevők című sorozatra koncentrált, Van Gogh ezt írta testvérének: „Egy vörös naplementén is dolgozom.” Ez év augusztusában legfrissebb festményei között említi „a naplemente utáni esti hatást”. Lehetséges, hogy erre a műre utalt. Ahogy A burgonyaevők, ez az éjszakai táj is alkalmat adott számára, hogy megörökítse azt a sötétséget, amelyet a 17. századi németalföldi festészetben annyira csodált. E korszakában, amely Párizsba költözését előzte meg, a művész stílusát még a realizmus határozta meg, amelyben erős tenebrista hatások is érvényesülnek. Palettája a francia fővárosban világosodott ki és vált színesebbé. Ezt a kompozíciót a széles ecsetvonások, az égő narancsok és az eget meghatározó olajzöld árnyalatok uralják.
Paul Gauguin: Martinique-i táj, 1887, Scottish National Gallery
Gauguin kezdetben még szeretett volna az impresszionista kortársaihoz tartozni, 1887-ben azonban már inkább a realista ábrázolástól távoli, szubjektívebb világok megragadása foglalkoztatta. Azok a hónapok, amelyeket Gauguin Martinique szigetén töltött 1887 nyarán és őszén, megerősítették benne azt a dekorativitásra való törekvést, ami már korábban is szórványosan megjelent a kompozícióin. E képen jól érzékelhető az a szín- és formagazdagság, amely aztán érett képein még intenzívebben megjelent. Elsőre talán épp a merész színhasználat tűnik fel, a sziget erős fénye, ragyogó színe, a dús növényzet mindenhol érvényesülő hatása egészen vibráló látványt szül. A növények szinte álomszerűen elmosódnak, a formák leegyszerűsítettek, bizonytalanok és stilizáltak, a meleg sárgákkal tarkított zöld árnyalatú fákban alig van valami konkrétság, a táj lapos, egymást átfedő síkokká redukálódik, amelynek élei hol szaggatottan, hol lekerekítve izgalmas ritmust hoznak létre. E mű esetében is érzékeljük, hogy Gauguin esetében a táj gyakran csak ürügy, a főszereplő a mindent beborító érzéki élmény, amely az introspekció és az elszigeteltség lehetőségét veti fel. A természet mint a lélek tükröződése Gauguinnél visszatérő téma egész életművében.
Charles-François Daubigny: A közeledő vihar, kora tavasszal, 1874, The Walters Art Museum, Baltimore
Daubigny laza, oldott, spontán ecsetvonásai, valamint a színek gazdag használata által közvetlenül kapcsolódott az impresszionistákhoz. Fiatalabb pályatársaihoz hasonlóan őt is rendszeresen kritizálták amiatt, hogy pusztán „benyomásokat” kelt, és nem részletgazdag, kifinomult természetképeket alkot. Ez az élénk színű jelenet 1874-ből származik, ami azért is különleges dátum, mert ebben az évben rendezték meg az első impresszionista kiállítást. A kép tere két részre tagolódik, s az égre és a gombolyodó felhőkre esik nagyobb hangsúly. A festő mozgalmassá tette a látványt a felhőket kijelölő íves ecsetvonásokkal, a kompozíciót oldott puhaság jellemzi.
Eugène Boudin: Sziklák Étretat-nál, 1890, Museo Nacional Thyssen-Bornemisza, Madrid
Lenyűgöző a Normandia partján fekvő Étretat fenséges szikláinak derűs ábrázolása. Boudin az impresszionistákra jellemző laza ecsetkezeléssel jelenítette meg a természetes boltívet, a magasba törő sziklákat, a fehér színnel hangsúlyozta a felületekre vetülő fényt, s az árnyalatokkal erősítette fel a levegő atmoszferikusságát. A hatalmas felhőkkel teli égbolt uralja a vászon nagy részét, szemlélődésre híva a nézőt. A tengerben tükröződik a felhők tánca, a gyors, energikus ecsetvonások a hullámok sebességét közvetítik. A vízen több, kibontott vitorlával haladó csónakot látunk, amelyek jól érzékeltetik a léptéket, a sziklák grandiózusságát. A tenger és az ég erőteljes momentumai harmóniát alkotnak a sziklák sztoikus jelenlétével, így a táj egyszerre kontemplatív és dinamikus.
Auguste Renoir: Köd Guernsey-n, 1883, Cincinnati Art Museum, Ohio
E festmény Renoir szokatlan, talán ismeretlen arcát mutatja be mind a téma, mind a technika szempontjából. 1883 késő nyári hónapjaiban a festő a brit Guernsey-szigeten tartózkodott, ahol körülbelül tizenöt képet festett a Moulin Huet-öböl körüli területről. E kompozíció kidolgozásának viszonylag több időt szentelt. Az előtér dinamikus, gazdagon rétegzett ecsetvonásai izgalmas kontrasztot alkotnak a háttér lazúrosabb gesztusaival, így jelezte a művész a kora reggeli köd mindent elhomályosító atmoszféráját. Ezáltal a képen egyszerre jelenik meg az átmeneti és az állandó, a légkör vibrálása és a táj szilárd konkrétsága. Renoir mindig arra törekedett, hogy az impresszionisták felfogását úgy sajátítsa el, hogy közben újra is értelmezi törekvéseiket. Ez a festmény főhajtás Monet A halász háza, Varengeville című képe előtt. A kompozíciók hasonlók, de a színek és a festék felhordásának módja egészen eltérő a két mű esetében.
