Munkafázis - A PINCÉR

Noha Forgách András kétszemélyes darabja alapvetően két ember egymással folytatott játszmájáról szól, maga a szerző is bőven csempész annyi ambivalenciát a mondatokba, amellyel a rendező elemelheti az előadást a reálszituációktól. Ám hamar kiderül, hogy a Telihay Péter rendezte előadás mégsem ambicionálja ezt a megközelítést. Sőt, a reálszituáció tartalmát is meglehetősen egyértelművé teszi azáltal, hogy a pincér a félmeztelen színésznőbe botlik bele, akinek viselkedése nem könnyen érthető félre. Nem állítom, hogy a két megközelítési mód kizárja egymást. Elképzelhető, hogy a játék éppen az eredetinél egyértelműbbé, naturálisabbá tett reálszituációkon keresztül tud az ábrázolt alapszituációtól elemelkedni, elvontabbá válni, vagy akár a figurák archetípusokká csupaszításán keresztül tud szimbolikus érvényűvé lényegülni. Hogy ez valóban megtörténhet-e, leginkább alighanem a színészi alakításokon múlik. Nem is elsősorban a szerepformálások erején, gazdagságán (természetesen azon is), de főként egymásra hangoltságán, összefűzésén. Azon, hogy mennyire egyértelműen vagy éppen mennyire ambivalensen játsszák el a színészek a kapcsolat változásait, fordulatait; az egymásba kapcsolódó tekinteteken, az apró gesztusokon, az egymáshoz illeszkedő mozgássorokon.

Ezért ülök most meglehetősen tanácstalanul a számítógép mögött. Azt már a Zsámbéki Színházi Bázis honlapjáról is meg lehetett tudni, hogy a női szereplő személye megváltozott. Ám hogy mikor, azt csak az előadás előtt megszólaló rendező szavaiból lehetett megsejteni. A változás négy nappal a premier előtt következett be, ekkor vette át Kicsid Gizella a mennyiségileg sem jelentéktelen, de a fent leírtak miatt különleges koncentrációt kívánó szerepet. Sem neki, sem másnak nem lehet felróni, hogy e feladatot nem tökéletes szövegbiztonsággal abszolválta. Ám a mindvégig kezében (vagy legalábbis keze ügyében) levő szövegpéldány voltaképpen kizárttá teszi, hogy a két szereplő kapcsolata a maga összetettségében megjelenjen. Mert maga a szerep így is felépíthető ugyan (és ebben nincs is hiba: Kicsid Gizella hatásosan teremti meg az életének válságos éjszakáján idegen férfiba kapaszkodó, szétcsúszóban levő, a ragadozó pózát felvevő, de voltaképpen csak szeretetre vágyó nő alakját), de a két színész között nem jöhet létre olyan rétegzett, többértelmű, hullámzó kapcsolat, melyet az előadás optimális esetben megkívánna. Így az sem meglepő, ha a címszerepet játszó Hajnal János kicsit légüres térbe kerül, hiszen az ő figurája önmagában kevéssé építhető fel, neki jórészt a kapcsolatból kellene építkeznie. S természetesen megválaszolatlanok maradnak a mű értelmezési szintjének kérdései is. Ehhez képest tulajdonképpen mellékesek azok a kisebb technikai malőrök, amelyek a zsámbéki bemutatót kísérték. (Az eredeti helyszínen nyilvánvalóan nincs szükség mikroportokra, amelyek hajlamosak sajátos jelenségeket produkálni. Például hol működnek, hol nem. Ami egyébként a játék elején  ? ha a hiba nem lett volna rögvest érzékelhető - még akár izgalmas eszközként is szolgálhatott volna: annak, hogy a színésznő szavainak egy része a mikroport segítségével, más része anélkül szólaljon meg, lehetne tartalmas jelentése. Más kérdés, hogy ilyesmit alighanem csak a technika ördöge tud megteremteni, rendezői akarat nem.)

Ami jelenleg Zsámbékon látható, az Telihay Péter pontos megfogalmazásával élve munkafázis. Hozzáteszem: az a fázis, amikor még nem tudható pontosan, hogy az eredeti szöveget kissé közhelyesen egyértelműsítő, vagy annak gazdag, többrétegű interpretációját nyújtó előadás jön-e majd létre. Annyit mindenesetre elértek az alkotók, hogy kedvem lenne ezt hetek, hónapok múlva ellenőrizni.