Miután a túl lassan behömpölygő tömeg miatt sikeresen lekéstem a Danko Jones koncertet, megpróbáltam találni egy olyan helyet, ami közel van a Nagyszínpadhoz, de eső esetén jó kiindulópont lehet a meneküléshez is. Az idő párás, de a napfény azért így is elég intenzív ahhoz, hogy lemondjak arról a nagy esőről, amivel délelőtt óta mindenki ijesztgetett.
A Billy Talent koncert közeledtével egyre bátrabb leszek és a biztonságos helyet elhagyva majdnem gond nélkül el tudok jutni a színpad közvetlen közelébe. Gyülekezik egy masszív ötszáz fős rajongótábor, de rajtuk kívül csak bágyadt arcú, félmeztelen külföldiek álldogálnak a lemenő nap fényében. Bár néhány pocakos technikus már átrohangál a Billy Talent molinó előtt, de egyelőre még nincs komoly jele annak, hogy elkezdődik a koncert. Aztán egyszer csak, mintha meg akarták volna ijeszteni a közönséget, beugrik a zenekar. Felcsendül a nagy sikítással induló Devil In The Midnight Mass című szám, aminek hatására egyből beindul a már említett rajongói mag. Sajnos ez a pillanat volt a koncert fénypontja, annak ellenére, hogy a Billy Talent nagyon szépen helytállt és fáradhatatlanul darálta a néha jobb, néha rosszabb punk rockba oltott emo számokat. Az első dal végére elkezdtek szivárogni az emberek a színpad elé és máris jobban festett, az eleinte bizony kínos nézőszám. Az ugráló táborból valaki kanadai zászlót lengetett, ami szemmel láthatóan jól esett a bandának. Hazájuk lobogója egyébként a gitárosuk hangszerén is feltűnt, tehát nem lehet azt mondani, hogy a kanadai nép túlságosan visszahúzódó lenne hazaszeretet terén.
A gyors tempóban tekert számok között eleinte kicsit félszegen, de épp emiatt szimpatikusan próbált kommunikálni az énekes. Megemlítette, hogy ez az első magyar koncertjük és hogy reméli, mindenki megnézi majd este a Muse-t. A közönség hergelését is ügyesen először erre fűzte fel, tehát nem saját magát, hanem az esti főattrakciót ünnepeltette kezdetben. Fejrázás, monitorládára állás, kikacsintó tetoválások, sikítás. Már a harmadik számnál tartunk, de kicsit olyan, mintha az elsőt húznák. Körbenézek, mostanra már egész combos a közönség létszáma. Sőt, pár sorral mögöttem olyan prominens személyiségek is tiszteletüket teszik, mint a zenekarát sirató Lovasi András, aki egyik haverjával nézelődik pár szám erejéig a tinik között.
Mérsékelt tetszést arat, hogy az énekes megdicséri a magyar hölgyek szépségét, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy bólogatásból ugrálásra váltsanak a közönségben állók. Pedig már előkerülnek a repertoárból a The Clash-re emlékeztető, himnuszos darabok, melynek néhány refrénjénél még a közönségénekeltetéssel is megpróbálkozik a frontember. Ez még mindig nem igazán sikeres, de lehet érezni, hogy a színpad előtt álló (most már) tömeg kezd bemelegedni és ez ad egy olyan lökést a bandának, amitől végre mindent belead. A lassú, de ismert Surrender után arra kéri a lányokat a frontember, hogy üljenek a fiúik nyakába és úgy nézzék mostantól a koncertet. Ez az akció meglepően sikeresnek bizonyult, amitől az énekes elég lelkes lett ahhoz, hogy lekurvázza volt barátnőjét és a zenekar belekezdjen egy gyors számba. A nyakakon ülő tinilányok nagy emos együttérzés mellett, most már felszabadultan kezdenek rajongani. A színpadon és előtte is érzi mindenki, hogy most már megtört a jég. Elindul a felszabadult ugrálás a stoneres Devil On My Shoulder és a végére hagyott nagy sláger, a Red Flag riffjeire is. Számomra érthetetlen okból rövid időre még egy gorillának öltözött ember is feltűnt a színpadon egy óriási műpéniszt lóbálva. Ettől a momentumtól eltekintve jó benyomással távoztam a buliról, még akkor is, ha Billy Talent sosem volt számomra szimpatikus zenekar.
Megvárok egy pár számot, ami nekem egy kicsit a Megadeath, valami stoner zenekar és a Jane's Addiction fura elegyeként hat. Utóbbi együttest mondjuk lehet, hogy azért is hoztam fel példaként, mert a Monster Magnet koncertjén az ének hasonlóan viszhangos, mint Perry Ferrel-éknél. A közönség zabálja a számokat; megy a villázás, üvöltözés, tapsolás és minden ami kell. Én mindezek ellenére úgy határozok, hogy visszatérek a Nagszínpadhoz, ahol épp elkezdődött a Kasabian koncertje. Nagyon kíváncsi voltam, hogy egy ilyen, az angolszász világban istenített, de nálunk gyökértelen zenekar mit tud produkálni a Szigeten.
Körülbelül a második számra érhettem oda, amikor már keverőpult elé csak kisebb küzdelmek árán lehetett eljutni. Nem tudni, hogy ez a nézőszám tényleg a Kasabiannak köszönhető, vagy a közelgő Muse koncert iránt érdeklődők szállták meg a területet. Először a színpad bal oldalánál található kicsit szellősebb részhez megyek, ahonnan konkrétan csak a dobot, valami búgást és az énekes itt-ott elhaló hangját lehet hallani. Rászánom magamat, hogy áttelepüljek egy jobb helyre. Megcélzom a keverőpult környékét, tekintve, hogy ha máshol nem is, de legalább ott jobban szoktak szólni a koncertek hasonló esetben. Tévedtem. Ugyanolyan élvezhetetlen masszát lehetett csak hallani. Egy ilyen típusú zenekarnál ez különösen idegesítő, hiszen itt a lassan döngölő gitárfüggönyök és a felette úszó ének adják a zene igazi erejét. Ehelyett meg hallhattuk a dobot, néha valami kuttyogó basszust és a hol elhalkuló, hol hangosodó éneket. Erről mind nem tehet a zenekar, de arról igen, hogy ezt a helyzetet nem igazán tudták kezelni. Tom Meighan énekes hiába ugrál föl alá aranylóan csillogó napszemüvegében, látszik, hogy ezt nem a felszabadult hangulat miatt, hanem csak kínjában teszi. A zenekar is menőn néz ki, de a szemükből áradó kétségbeesés minden rock and roll életérzést kiöl a koncertből. Ha csak részlegesen, de kiállásában és legfőképp hozzáállásában egyértelműen igyekszik hasonlítani az Oasisre az együttes. Ez sajnos csak úgy működhetne, ha a pimaszság és a nagyképűség mellé magabiztosság és ütős produkció is társul.
A zenekar becsülettel vergődik a színpadon, amit a közönség, ha nem is díjaz, de azért néha megtapsol. Hiába a menő ruhák, a köpdösés, a számonkénti gitárváltás és a kis asztalkára precízen kirakott effektpedálok, ezt már nem lehet megmenteni. A hangulat és a hangosítás sem javul igazán a számok előrehaladtával. Több slágeren is túl vagyunk már, de mégsem változik igazán semmi. A frontember megpróbálja aktivizálni a nézőket és az egyik dúdolható refrénnél elkezdi integetésre biztatni a kissé elkenődött tömeget. Valamennyire azért sikerrel jár és ezen felbuzdulva belekezd a kicsit olcsó ?Budapest, you're the best!? frázis kántálásába. A nézőkre ez sem hat igazán, mint ahogyan a trombitással kiegészült felállás pátoszosabb hangvétele sem. A koncert végére hagyott két nagy sláger; a Club Foot és az L.S.F. azért a rossz hangzás ellenére is felkavarják az állóvizet. Az előbbi dalhoz egyébként épp Budapesten forgatott klipet a zenekar, tehát az is lehet, hogy a nagy éljenzés kicsit ennek is szól. Az L.S.F.-nél Meighan egy utolsó kísérletet tesz a közönségénekeltetésre, ami most már többé-kevésbé működik is, de sajnos ezzel sem sikerült visszahozni a már elvesztett meccset, amit a Kasabian a hangosítás és saját idegessége ellen folytatott. Kicsit sajnálom azért, hogy a Muse-nak ilyen könnyű volt megugrani azt a lécet, amiről azért mindenki azt gondolta, hogy magasabban lesz egy Szigetes Kasabian koncert után.
