Nyughatatlan természetéhez és szociális lelki alkatához éppen ilyen helyszínt gondolok ideálisnak. A bérház nagy kapuján bejutva battyogok fel a legfelső szintre, kíváncsian várom, milyen lesz odafentről a kilátás.
Nyílik a vasrács, Bánki kócosan, kábán áll, szabadkozik, nemrég kelt fel. Nem itt lakik, persze, de egy hét sincs már a kiállításáig, muszáj kimaxolni az időt. Beljebb megyünk, elámulok, hogy mekkora ez a tér, belső kétszintes lakás, ahol most egy műteremhez képest is nagyobb a káosz, mivel a festő decemberben kapta meg ezt a helyiséget, amire erősen ráfért a felújítás. „Nagyjából egy évvel ezelőtt kiderült, hogy a Budapest Art Factory területét, ahol az én műtermem is volt, eladják és beépítik, így pánikszerűen elkezdtem új helyszín után kutatni. Az OMSZI honlapján rögtön hármat is találtam, egyet a Király utcában, egyet a 13. kerületben és ezt az erzsébetvárosi lakást, ami egykor egyébként Pauer Gyula műterme volt. Mindet megpályáztam, de a másik kettő ennél sokkal kisebb alapterületű helyszín”. Formálisan lehetett jelentkezni e helyekre, egy bizottság döntött végül.
Bánki elmondja, hogy sosem alkotott még ekkora térben, eddig egyszerre legfeljebb két képen tudott dolgozni, most azonban akár öt-hat is készül egyszerre. És az jó, ha látod mindet magad előtt, kérdezem, ő meg mondja, hogy igen is, nem is, mert ugyan az egész anyagot egyben lehet látni, „viszont megvan a veszélye, hogy egy sorozat korábbi darabjához visszanyúlsz, miközben annak az eredményét meg kellene hagyni, és egy új vászonnal továbbgörgetni”. A rontott vásznat is igyekszik nem átfesteni, hiszen az is egyfajta eredmény, ami továbbviszi a folyamatot a következő képre, majd az azt követőre. „Ha átfesteném, akkor végül is egy kontinuus folyam darabját kiszedném. Elveszítek a sorból egy láncszemet”.
Kilépünk az erkélyre, ahonnan rálátunk a háztetőkre. Felbúg egy sziréna, miközben troli jajdul ki az utcára. Bánki cigarettára gyújtva meséli, hogy amikor decemberben ide érkezett, még nem volt se lámpa, se fűtés, se, se, se, most meg már az egyik helyiség tisztaszobaként üzemel, ahol a kész képeket kanapéba behuppanva, kényelmesen lehet szemlélni. Van egyfajta szalonhangulata ennek a helyiségnek, éles kontrasztban áll a felső szinttel, ahol az alkotás zajlik. Felcipelünk oda egy vásznat, nem nehéz, de őrület vele megfordulni a szűk lépcsőkön, kétszer oda is csapom a kép sarkát a falnak, kapok is érte egy őszinte pillantást, de aztán csak feljutunk valahogy.
Őrült jó vibe-ja van ennek a térnek. Az egyik fal csupa ablak, a gangra látnunk rá, a valós látványt festékcsorgások módosítják. Elképzelem, hogy micsoda energiával mehet itt az alkotás, ha az ablak is így néz ki, aztán meg élvezettel nézem, ahogy a szürke szőnyeget olykor kis pontokban, máskor meg nagy foltokban lepik el a vibráló színfoltok. Bánki közben mesélni kezdi, hogyan fest. Folyamatosan készülnek a képek, viszont van, amikor néhány hónapra leáll, mással foglalkozik, kiállítást rendez, vásárt szervez. „Egyrészt kell ez az idő, hogy töltődjek, másrészt zavar is, hogy ilyenkor mindig azt számolom, hogy hány képet nem festek meg. Aztán jön a pont, keletkezik egy óriási hiány, érzem, hogy belülről valami feszíteni kezd, és megint festenem kell.” Persze, amikor fizikailag nem alkot, agyban akkor is fest, hiszen a mű nem a műtermi munkával kezdődik. „A konkrét képalkotás csak a végső fázisa a folyamatnak, hiszen tulajdonképpen először szellemi munka zajlik, folyamatosan gondolkodsz, agyalsz, a festés már csak ennek az egésznek az utolsó stációja”.
Most a Flūmen II. kiállítás anyagával készült el, ami a K.A.S Galériában látható. Bár több mint másfél év eltelt a korábbi tárlat óta, ez a mostani anyag még mindig az ott elindult folyamat része, bár színvilágában és formai megjelenésében mutat eltéréseket. „A korábbi vásznakon a lefelé mozgó gesztusvilág keskeny, éles kontúrokkal határolt struktúrákból állt össze, míg a mostani festményeken a színkontrasztok már nem olyan élesek, a felületek pedig jobban összeérnek és érzékenyebb színátmeneteket hoznak létre.”
Három olyan festmény is született, amelyeket hatalmas energiájú gesztusok definiálnak. „Bár nagyon jó eredményeim voltak a vásznakkal, azonban már kezdtem eltávolodni ettől a sorozattól, volt bennem egy erős feszültség, aminek a hatására bevillant, hogy mi lenne, ha ledobnám az egész kompozíciót egy erős gesztussal, amelynek van egy adott színe, formája és iránya. Energiája. És aztán összeállt a kép.” Mint mondja, nem az volt a lényeg, hogy eltüntesse az alsó rétegeket, hanem, hogy rátegyen még egy layert, amivel az egész kompozíció gazdagabbá válik. Nem destruál tehát, hanem egy újabb réteggel bővíti a kompozíciót.
E sorozat feszültségét a horizontális és vertikális képalkotási mód ütköztetése adja. „A vásznat különböző szögekben megdöntöm, így a festékrétegek eltérő sebességgel és intenzitással folynak le a vászonról. Mivel ismerem az anyagot, így nagyjából tudom, mi fog történni. Az utolsó réteg pedig horizontálisan kerül fel: a lefektetett vászonra öntött layer szintén nem kontrollálatlanul kerül fel a képre, a mozdulatot előre ki kell találni, így lesz ezeknek a gesztusoknak iránya és energiája”.
Részletesen magyarázza, hogy éppen ez különbözteti meg a művészt a lakossági absztrakciótól. „A lakossági absztrakt festő csak keni a matériát, majd az egészet egy esztétikai ponton megállítja. Mivel nem ismeri az anyagát, ezért az alkotás kontrollálatlan és a végeredmény a szerencsén múlik. Puszta esztétikai felület az, ami létrejön. A művész viszont tisztában van a festék működésével, tudja, mit lehet vele megtenni, hogyan viselkedik, satöbbi. Ezért a képalkotás sem kontrollálatlan küzdelem, hanem koncentrált folyamat, amelyben összehangoltan tud együttműködni az anyaggal”.
A tasizmus vagy informel irányzat – amelynek képviselői az öntudatlan lelki tartalmakat rendezetlenül rögzítették a vásznon – sem a kontrollálatlanságról szólt, hiszen az alkotók pontosan tudták, hogy melyik anyaggal mire képesek, azokat hogyan tudják átszellemíteni. A festővászon számukra membrán volt, amely minden áttétel nélkül fogadja a festő belső impulzusait.
Az öntött gesztusokkal operáló vásznakkal párhuzamosan egyébként formálódik egy egészen új széria, ami a taktilitásban hoz majd újdonságot. „A Flūmen sorozat darabjaihoz fizikailag nem, vagy csak egészen minimálisan értem hozzá, nincs bennük ecsetnyom, azonban a legújabb képeken már ott van a fizikai jelenlétem, emiatt a munkákon erősebben megjelennek a különböző faktúrák”.
A kiállítás anyagához tartoznak szitanyomatok is, sokszorosított és 1/1-es példányok, amelyek formai gondolkodási rendszere paralell azzal, ami a vásznakon történik. „Ezek a nyomatok azért különlegesek, mert a formák nem körbevágva, hanem egymáson vannak, vagyis a sablonok egymásra illesztésével kerültek fel az egyes rétegek”. A sokszorosított verziókból három különböző alkot egy mappát, amelyet meg is lehet majd vásárolni, ugyanakkor készültek egyedi nyomatok is, amelyek színei a készülés folyamatában alakultak ki, így lényegében egyfajta képzőművészeti gondolkodás eredményei. „Ezek közül hat lesz kiállítva a K.A.S-ban”.
A sziták kapcsán kezdünk el beszélgetni Bánki színeiről, amelyeket korábban a barcelonai élmények nagy mértékben befolyásoltak. A Flūmen I. darabjai élénk, világos, neonos árnyalatokból épülő struktúrák voltak, a mostaniak ennél visszafogottabbak; Bánki a komplementer párok energiáját használja inkább. „Tanultam színelméletet, így némileg tudatosan tudom használni a palettám, azonban a külső körülmények folyamatosan befolyásolják, hogy milyen színekkel dolgozom. Lehet ugyan kontrollálni, de a nyáron készült képek jellemzően élénkebbek, télen borúsabbak”. És mikor lesz készen egy kép, kérdezem, ő meg kapásból rávágja, hogy amikor az idegrendszerét is kielégíti a festmény. „Neuroesztétikailag is rendben kell lennie”.
Engem mondjuk neuroesztétikailag kielégítenek ezek a vásznak. Miközben sétálok közöttük, azt vizsgálgatom, ahogy a színek egymásba érnek, engedem, hogy vibráltassanak a színfoltok. Az egyik vásznon hatalmas, levendulalila gesztus terebélyesedik, ami ellazít és lelassít, míg ugyanez az árnyalat egy mélykék layer elé folyatva lendületessé tesz. Szeretem ezeket a képeket, na.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
