Nyughatatlan, feszült és rendkívül fáradt vagyok, amikor megérkezem, ami egyébként pont jól is jön, mert ki lehet próbálni, hogy Keresztesi nyugalma akkor is átszáll-e rám, amikor nem fest, hanem „csak” beszélgetünk. Legutóbb még a budafoki aqb-ben voltam nála, most azonban a II. kerületbe megyek hozzá. Egészen más a környék, az indusztriális környezet helyett egy nyüzsgőbb közegben van ez a műterem: egy kisebb szuterén, ahol azonban mindennek megvan a helye. „Mindig is jól éreztem magam az aqb-ben, de nagyon sok idő és fáradság volt oda kijutni napi szinten. Belefáradtam ebbe az utazgatásba, arról nem is beszélve, hogy innen sokkal könnyebben eljutok a munka után a megnyitókra is”. Mivel nem volt sürgős kiköltöznie a korábbi helyéről, ezért először nem is műermet keresett, hanem egy raktárat, ami közel van a lakásához, aztán véletlenül rátalált erre a szuterénre, ami központi elhelyezkedése ellenére egy csendes utcában van, így az alkotás is kellően elmélyült lehet itt, nem zavarja őt semmi és senki.
Egyébként most egy kicsit feszültebb, mint szokott lenni, ugyanis a közelgő esküvőjére készítendő dekoráció nyomasztja. A tér különböző pontjain óriási legyezők tűnnek fel, amelyek egy része már megfestve várja a nagy napot, míg mások készülnek, hogy milyen motívum kerül rájuk. „Megegyeztünk abban, hogy személyesebb, ha én készítem el. És mivel a nyári melegben mondjuk ki az Igent, ezért a legyező mint motívum jó választásnak bizonyul”. Egyet meg is mutat, ezen az első Down-kóros tigris, Kenny látható tükrözve, aki Keresztesi leendő feleségének kedvenc állata. „Viszont mivel magunknak készül, így sokkal nehezebben jönnek az ötletek, mert akarom, hogy jó legyen”. A festőfalára fel is van rögzítve egy lila darab, hogy ha hirtelen megihletődik, akkor azonnal festésnek láthasson. „De hát ma is inkább a mellette levő festményen dolgoztam” – mondja nevetve.
„Most döbbenek rá, hogy mennyire precízen maszkolsz” – esik ki belőlem a felismerés. Hiszen Keresztesi nem stencilezik, nem plotterezik, motívumait manuálisan körberagasztja, mielőtt elkezdené festeni. „Az egyetem alatt én is plottereztem, de aztán rájöttem, hogy hozzám nem passzol ez a munkamódszer. Ugyan meggyorsítaná a folyamatokat, és kicsit precízebbé tenné a motívumok széleit, de én továbbra is ragaszkodom a maszkolás meditatív jellegéhez. Jólesik csinálni, és azt is szeretem, ha olykor nem tökéletesek a vonalak, ez ugyanis erősíti a mű festőiségét, láthatóbbá teszi a kézjegyet”. Keresztesinél az alkotás a megnyugvás tere, hozzáteszi, hogy a hétköznapokban az apró-cseplő dolgok nagyon fel tudják bosszantani. Zaklatott állapotban kevésbé megy maga a festés is, vallja be, viszont alkotás során nyugodt. Ő nem az expresszív módon, vadul fröcskölő művész, hanem az, aki lecsendesedve nyúl a vászonhoz, hogy a digitálisan előre megtervezett vázlatát festménnyé formálja.
A képek először a számítógép képernyőjén születnek meg, ami Keresztesi esetében kiemelten fontos, hiszen kompozíciói sok fotó torzításából, összemontírozásából születnek meg. Ezt ugyan eddig is tudtam, de azt most értem meg, hogy valójában az történik, hogy több felvételt rétegez egymásra, majd ezeket visszatörölve jönnek létre azok az elmosódott, egymáson áttűnő, blur-ös felületek, amelyek még a pasztellkrétákkal elérhető hatást is megidézik, bár olajfestékkel készülnek.
A sok képi információ kollázsolásából születik meg tehát az az örvénylő massza, ami már hosszú ideje jellemzi az alkotó formanyelvét. Ezen a fluidáló, képlékeny, örvénylő felületen wunderkammerszerűen buggyannak elő a különböző motívumok. Az ókori világ motívumai olvadnak össze a technicista világ fémszerkezeteivel, a természeti motívumok találkoznak a popkultúra tárgyaival. Némelyik elem világosan kirajzolódik, az egyik képen egy ördögfejet látunk, felette egy hold alakú velencei maszk tűnik el, a másik munkán pedig egy krokodil tekintetét fedezzük fel. „Az egy T-rex feje” – pontosít a művész, miközben megjegyzi, hogy gyakran olyan sok mindent rétegez egymásra, hogy olykor már ő sem képes minden egyes motívumot visszafejteni.
Ez a kavalkádszerű hömölygés egyébként bravúrosan leképezi a saját korunkat, hiszen a mai világunkban is ilyen módon, látszólag összefüggéstelenül és brutális mennyiségben ömlenek ránk a képek és az információk, amelyeket olykor már nem is vagyunk képesek teljesen elkülöníteni egymástól. „Azt szeretném érzékeltetni, hogy ebben a folyamatosan áramló, pulzáló információs masszában milyen nehéz rendet rakni, szelektálni, meglátni az összefüggéseket”. Az alkotó hozzáteszi, hogy hasonlóan dolgozik az elé kerülő képekkel, mint ahogy a mesterséges intelligencia teszi azt: egymástól távollevő pontokat érint össze. Hozzáteszi, hogy a későbbiekben szeretne olyan képeket létrehozni, amelyekben több olyan motívum szerepel, amelyek jobban körülhatárolhatók és felismerhetők, mert így több súlypontot tud majd kijelölni a kompozíción belül, ami kicsit befolyásolja a befogadást is.
Ezek a felületek intenzíven pulzálnak ezeken a festményeken, szinte tapintható az energia, amivel megpróbálnak kitörni a rájuk szabott keretek közül. Keresztesi mondja, hogy ezt a forrongást igyekszik mindig egy jól felismerhető, egyszerű, triviális forma közé szorítani. Egy korábbi sorozatán a szecessziós formavilágot is megidéző kapuként gomolygott ez a massza, a friss képeken pedig lángnyelvek közé van szorítva végtelen áradásuk. „Míg a korábbi képek dinamikáját a körkörösség határozta meg, addig itt egy szétterülő, vertikálisan haladó motívumról van szó” – jegyzem meg, majd megegyezünk abban, hogy a massza bugyogásában és a lángmotívum lobogásában hasonló vizuális lüktetés érhető tetten. „Egyébként lehetnek ezek tulipánok is. Vagy olimpiai láng” – állapítom meg; és milyen jó, gondolom hozzá, hogy Keresztesi konkrét motívumai sem annyira determináltak, hiszen képesek szélesre tárni a néző asszociációs mezőjét.
Sőt: ezekben a lángokban még szecessziós alakzatokat is felfedezni vélek – Keresztesinél egyébként is előfordul olykor, hogy a múlt századelő motívumvilágából megmerítkezik az alkotás során. „Eléggé ambivalens a viszonyom ehhez az irányzathoz, mert egyszerre érzékelem a pompáját, élvezem a formák organikusságának szépségét, ugyanakkor emlékszem arra is, hogy gyerekkoromban ezek a motívumok az olcsósággal és a gagyival párosultak. A kirakatüvegekre felragasztott matricák, az iskolai ünnepségeken átadott oklevelek díszei kilúgozták a stílus gazdagságát és komplexitását”.
Keresztesi azonban a szecessziónak nemcsak a jellemző formáit használja fel a kompozícióin, de az irányzat színpadiasságát is átemeli olykor. Ez a mostani sorozat kifejezetten teátrális: az egyik képen egy kandallóból kilépő női lábat látunk, a másikon a háttérben egy elmosódott maszk tűnik elő, egy kisebben pedig a színházak vörös függönye dominálja a kompozíciót. Ennek kapcsán kezdünk el beszélni a piros színről, ami a lángokhoz és a tulipánhoz egyaránt kapcsolható. Keresztesi mondja, hogy az egyik festőtanára mutatott rá arra, hogy bár a vörös egy lazúros árnyalat, nem fedőpigment, mégis elegendő belőle keveset használni ahhoz, hogy teljesen megváltozzon az adott mű jelentése. Számomra a vörös a veszély jele, a fenyegetettségé, a festő azonban a vitalitásra, az életre asszociál, de bármelyik is legyen az igaz, a piros színt mindenképp intenzív érzésekhez kötjük.
A mostani képeken a lángok nem vörösek, a piros szín csak kisebb motívumokban jelenik meg, inkább a hátterek homogén kéksége dominál. Erről a színről az égre asszociálunk, ugyanakkor ez az árnyalat a pirossal ellentétben nyugalmat áraszt magából. Ez a sok kék kép tényleg pihenteti a szemet, a homogén hátterek nyugvópontot kínálnak a kavargó massza jelentette feszültségből, így lesznek ezek a kompozíciók harmonikusak.
Ez az anyag egyébként Keresztesi ősszel nyíló duo-kiállításán lesz látható, ahol Lázár Kristóffal együtt állít ki a Longtermhandstand galériában. A kiállítás címe Dorsia lesz, ami az Amerikai pszichóban szereplő elit klub neve is, ahová képtelenség bejutni földi halandónak. Keresztesi ezzel a címmel játszik rá arra, hogy a galériákra is gyakran úgy tekintenek, mint szuperexkluzív helyszínekre, ahová csak bizonyos körök nyerhetnek bebocsáttatást. Mintha a művészet nem mindenkié, csak a kiváltságos keveseké lenne.
Keresztesi már látja a következő lépést is: mutatja a telefonján digitális terveit, amelyeken a szitakötő motívum dominál. A művész meséli, hogy a rovarokhoz különösen vonzódik, amit a korábbi, imádkozó sáskás sorozata is jól mutat, ugyanakkor a szitakötő alakja formailag is izgalmas, mivel sokféleképpen lehet képépítő elemként felhasználni. Keresztesi szecessziót is megidéző, de a robotok esztétikáját is beemelő formanyelvébe egyébként is jól passzol a szitakötő, amit repetitív módon, de totemszerűen is be lehet építeni egy-egy kompozícióba. E vázlatok között lapozgatva pedig egyszer csak arra jövök rá, hogy teljesen kiment belőlem az a sok feszültség, amivel megérkeztem, jó érzés így megnyugodni a nap végére. Segíti az alvást, azt mondják.
Fotók: Kállai Márton
