Többször zavarba is jövök, mert az esztéta és a modell szerepkörei között ingadozom: egyszer én vagyok az, aki lát, a következő pillanatban azonban máris látott leszek. Aktív és passzív szerep cserélődik, így folyamatosan lelepleződöm, mert míg máskor könnyedén belehelyezkedem a kérdező szerepébe, itt most kérdezett is vagyok. „Miért jöttél ide, mit akarsz tudni?”, faggat, én pedig nem tudom, mit mondjak ki először abból a sok mindenből, ami a fejemben van. Szeretném megérteni az ösztönösségét; azt, hogy mitől lesznek erősek a képei, és mi adja a munkái esszenciáját.
A félhomályból ördögszerű arcok, arctalan angyalok tekintenek rám; a térben van valami hátborzongató, egymást kioltó szentség és démoniság. „Végre káosz van” – mondja Menyhárt, hozzátéve: ő nem képes rendben alkotni, arra van szüksége, hogy minden szanaszét legyen. Kisszéket húz a vászon elé, és munkához lát. Én pedig abban reménykedem, hogy angyal és nem ördög leszek.
Az aranyfüstről kezdünk beszélgetni, Menyhárt ugyanis azon kevesek közé tartozik, aki képes úgy használni az aranyat, hogy sosem válik giccsessé. „Az arany éteri”, mondja. A képein ugyanazt a funkciót látja el a homogén arany háttér, mint az ikonokon. Az isteni fény szimbólumaként jelenik meg; a létezés legmagasabb minőségét, a látható valóságon túli magasabb realitást jelenti. A homogén háttér pedig azt a célt szolgálja, hogy az alak jelenléte erősebb legyen: nem vonja el róla a figyelmet, és ki is emeli.
Redukált palettával dolgozik: az arany mellett csak vöröset és feketét használ. A szén feketéje a földhöz, a látható valósághoz, a sötétséghez, az ősihez kapcsolható, míg a húsz perc alatt száradó vörös akrilfesték az életet, a vért, a szeretetet jelenti, és elevenséget, melegséget kölcsönöz a kompozícióknak. Az arany szentséggel ruházza fel a képet, a fekete démonikus erővel tölti meg, a vörös pedig élettelivé teszi. Ő ezekkel a színekkel tudja leginkább kifejezni a bensejében dúló érzéseket, és ettől zsigerivé válnak a munkái: nincs bennük semmi megtervezett. Minden vonás, festéknyom attól függ, hogy ő éppen milyen állapotban van. A színhasználatáról és sok más egyébről is részletesen beszélt egy korábbi interjúban is, amelyben Batka Annamária beszélgetett a művésszel.
Őszinte, ösztönös és elképesztően érzelmes ez a művészi nyelv, de ettől válik rendkívül ijesztővé is, mert az alkotásokban nincs semmilyen távolságtartás: a közvetlenségük arcul vág. Menyhárt nem finomít, nem kódol, nem sejtet, hanem nyers és brutális valójukban elénk tárja az érzéseit. Kitárulkozásában erő és bátorság van. A munkáin semmi sincsen egyensúlyban: szédítő magasságokkal és rémisztő mélységekkel szembesülünk. Nem törekszik arra, hogy megértsék, hogy betagozódjon. Nem érdeklik a trendek, hidegen hagyja a művészeti szcéna működése, a rendszerek. Csak azt és annyit csinál, amit és ahogyan neki komfortos. Számára a lélek tisztasága a mérvadó, meg hogy a gyomrában érezze, melyik az az irány, amerre haladnia kell. „Megvannak a magam boszorkánykörei, és jól érzem magam bennük, nem nyomnak paradigmák,” mondja. Barcsay-, Kondor Béla- és Ludwig-díját egyaránt eladta a bolhapiacon. Már nem érdekli, hogy elismerik-e.
Hosszú időt töltött Oslóban. Először 1993-ban ment ki, és valószínűleg jelentős nemzetközi karrierje lehetett volna, ám visszatért. „Imádom ezt a várost, nem tudnám végleg elhagyni, a barátaim is itt vannak” – magyarázza. Munchról kezdünk beszélgetni, aki vitathatatlanul hatott rá. Meséli, hogy kint mindennap bement a múzeumba, ahol több tucat Sikoly-képet láthatott. „Őrület volt. Olyan erővel hatottak rám azok a képek, hogy szinte sírni tudtam volna.”
Közben vad gesztusokkal készül a portrém: dörzsöli, nyomja a szenet a vászonra. Kicsit izgulok; próbálom elhessegetni a félelmeimet, és inkább őt kérdezgetni. Ám csak arra válaszol, amire kedve van. Most már láthatóan jobban érdekli a kép, és amúgy sem akar nagyon a művészetéről beszélni.
Kondor Béla angyalai villannak be. Nyilván nem én vagyok az első, aki ezeket a szálkás alakokat összeköti Menyhártéival, nemcsak motivikusan, hanem a megfogalmazásuk miatt is. Mészáros Zsolt már tíz éve írt erről. Annyi a különbség, mutatott rá, hogy „Menyhárt nem kötődik annyira szorosan a bizánci vagy a középkori ábrázolások távolságtartó pompájához, mint elődje, sokkal személyesebb és zsigeribb”. Ettől még erősen transzcendensek a képei, a nyerseség és a vadság mögött ugyanis ott van a világba vetett hit, a lélek, a szellem, amelyektől egyszerre lesznek isteniek és nagyon emberiek. „Ennek az alkotói világnak a hősei az emberangyalok, az emberpróféták, akik a két világ között mozognak” – írja Mészáros. Nekem meg az az érzésem, hogy Menyhárt alkotásai úgy szólalnak meg, mint egy fanfár, aminek mindent betöltő hangját alig lehet elviselni, annyira fülsüketítő.
Miközben aranyat fúj az arcképemre, elmeséli, hogy most vett új gitárt, mert megint elkezd zenélni. Ha a Kata-valami performansz- és zenei formáció improvizatív, punkos jellegét visszahozza, az klassz lesz, gondolom. Elállít az útból, mert most jön a vörös festék, és nem akar összekenni. Lendületből rányom a képre fél tubust, aztán a semmiből előránt egy kis csokit, amivel megkínál, amíg szárad. Húsz perc múlva megint felpattan, és mivel elégedetlen a képpel, jó adag aranyfesték is kerül rá: most már vihetem. Pakolunk és indulunk, de az ajtóban még kapok tőle egy példányt Szerb Antal A Pendragon-legenda című kötetéből. „Ajándék, hogy jobban megérts”, mondja, majd utunkra bocsát.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
