Elhagyatott gyárépület felé baktatunk. Ebben a kétezer négyzetméteres, Fonó mögötti monstrumban vert tanyát Goda Gábor társulata, az Artus Stúdió. Ez nemcsak színház, hanem olyan alkotótér is, amelynek kreatív emberi találkozások és gondolatok ébresztése a célja. Míg a nagy csarnokokban színészek próbálnak és játszanak, a kisebb terekben képzőművészek, festők, szobrászok alkotnak.
Mi most épp Rabóczky Judit Ritához érkezünk, aki már évek óta itt dolgozik.
„De nemcsak itt – mondja, miközben felfelé haladunk a betonlépcsőn –, otthon is egy csomó mindent meg tudok csinálni. Ha pedig apu szerszámaira van szükségem, akkor hazautazom Egerbe.” Legújabb sorozatának alapanyagaira is a szülői ház körül lelt rá. „Régi mezőgazdasági tárgyakból építettem meg a katonáimat, amelyeket március 17-én állítok majd ki a B32 Galériában, azokkal a szobrokkal együtt, amelyekből a Godot Intézetben megrendezett kiállításomon már láthatott párat a közönség.”
Ezek a szobrok komplex módon hatnak, groteszk megjelenésükkel félelmet keltenek. Nem mintha úgy éreznénk, hogy támadni készülnek, hanem azért, mert a világ kicsavarodására és összekuszálódására emlékeztetnek. Védelmezni próbálnak kaotikus, fogódzók nélküli jelenünkben, megóvni a külső borzalmaktól, de legalább annyira a bensőnkben dúló szörnyetegektől is. Ám közben ők maguk is teli vannak bizonytalansággal és rettegéssel.
Miközben alaposan szemügyre veszem, hogy a fűkaszától a teafilterig mennyiféle használati tárgyból áll össze ez a hadsereg, Rabó elmondja, hogy a szobrok létrehozása számára terápia is.
„Természetesen engem is befolyásol az a sok minden, ami az emberek mentális egészségét tönkreteszi, a külső körülmények hatása alól én sem tudom kivonni magam. Viszont van olyan eszközöm, amivel ezeket a belső feszültségeket ki tudom pörgetni magamból, és ez az alkotás. Mert bár az Artus remek szellemi közösség, amelyben színész, táncos, zenész és képzőművész oda-vissza inspirálja egymást, olykor adódnak köztük feszültségek, konfliktusok. Ez teljesen természetes egy olyan közösségben, ahol öntörvényű emberek dolgoznak. Vannak a táncosok között jóbarátaim, akik olykor bejönnek a műterembe, megnézik, éppen min dolgozom, és segítenek a gondolataikkal. Olykor tanácsot adnak, máskor csak megvitatunk valamilyen problémát, ami engem előrébb visz az alkotásban. Nem mindenkivel felhőtlen a viszonyom, mert az egyéni motivációk, célok és igények között olykor nem találjuk meg a közös nevezőt.”
Rabóczky egyre inkább abban gondolkodik, hogy saját helyet keressen, mert mint mondja, kiöregedett már abból, hogy folyton ilyen sok emberhez alkalmazkodjon.
„Ha lenne egy olyan helyem, ami egyszerre otthon és műterem, akkor utaznom sem kellene ennyit.” Az üvegtéglafalú lépcsőházból nyíló, emeleti, fűtetlen, de fénnyel teli műterem egyébként is kicsi egy olyan szobrász számára, aki jórészt emberléptékű alkotásokat készít. Az egyik sarokban becsomagolva állnak a korábban kiállított darabok, és ahogy Rabó végigvezet minket a tereken, hol raktárhelyiségből, hol kisebb sarkokból egyre-másra kerülnek elő az munkái.
A műteremnek dedikált helyiségben szintén minden sarokban van valami izgalmas. Rabóczky korábbi, babás sorozatának néhány darabja mellett üvegmozaikokkal kirakott fej figyel, ha pedig kicsit beljebb lesünk, két készülő figurát pillantunk meg, amelyek egyike épp meglovagolja a másikat. „Ezeket magamról mintáztam, és születés előtti traumámat dolgoztam fel velük.”
A műterem hátsó falának támasztva színes kábelekből álló, különböző készültségi fokú női figurák állnak, valamivel odébb félkész katona néz velünk farkasszemet. „Mindig több munkán dolgozom egyszerre, mert ha olykor arra van szükségem, hogy egy adott szobortól kicsit fizikailag és gondolatilag egyaránt eltávolodjam, akkor félreteszem, hogy aztán később újra friss szemmel tekinthessek rá.” A katona a mostani kiállításra készül, a kábelnőket pedig megrendelték. A lovaglási jelenet figurái még várják a sorsukat.
Olyan művek is vannak itt, amiket Rabó magának készít. Például a hatalmas Jerger Kriszta-büszt, amit a Ferenczy Noémi-díjas művészettörténész emlékére alkotott.
„Ő emberileg és szakmailag egyaránt nagyon fontos volt számomra. Kezdettől fogva figyelemmel kísérte a pályám, és több kiállítást is rendezett a műveimből. Igazán értette, amit csinálok, emiatt is hagyott olyan hatalmas űrt maga után. Azért alkottam meg szoborként, mert így olyan, mintha mindig figyelne.” Rabó hosszan mesél arról, mennyire fontos, hogy a művész és a kurátor között termékeny párbeszéd legyen. „Jerger ismerte a nyelvezetemet; tudta, hogyan működöm. Úgy tűnt, hogy a halála után senkit nem találok, aki ennyire ért, de a B32-es kiállítás kapcsán a sors az utamba sodorta Nagy T. Katalint, aki olyan ebben a történetben, mint egy mentőangyal. Azt hiszem, ha ő nincs, már feladtam volna. Nagyon kedvelem benne, ahogy a művészekért küzd, és hogy mindenáron végigviszi a fejében megszületett koncepciót.”
A B32-ben megszülető kiállításon a katonák mellett eszkábált sisakok is vannak, amelyeket annak idején a szégyenmaszkok inspiráltak.
Nem bírom ki: én is magamra húzok egyet. Nem mindennap adódik lehetőség arra, hogy egy műtárgyba belebújhassak. Amint az arcomra kerül, különös erő kerít hatalmába: védettséget és hatalmat érzek. Miközben én kentaurasszonnyá változom, Rabó mesélni kezdi: arra kérte művészbarátait, hogy húzzanak magukra egyet-egyet a maszkjaiból. Márciusban a róluk maszkban készült fotókat is meg lehet majd tekinteni a B32-ben.
Ezzel párhuzamosan márciusban is találkozhatunk Rabóczky Judit szobraival: az Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasai munkáiból nyíló csoportos kiállításon az Essemtia Artis keretében a Pesti Vigadóban, valamint a Lián címűn a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay termében, ahol mesterek és tanítványok munkáit mutatják be. Az MMA hároméves ösztöndíja egyébként épp most ér véget. Mint mondja: ez számára nemcsak anyagi támogatást jelentett, hanem segített neki abban is, hogy tudatosabban, szervezettebben dolgozzon, hogy jobban megtervezze, merre is akar haladni. A negyedéves beszámolók pedig segítették, hogy magában is összegezze az eddig megtett utat.
Rabó nyughatatlan, folyamatosan zsizsegő személyiség, sosem áll le. A műteremben sokféle alapanyag és rengeteg szerszám lelhető fel.
Mondom neki, hogy a tevékenységének erősen maszkulin oldala is van, hiszen hegeszt, fúr-farag. Ő pedig mesélni kezdi, hogy ezt a fajta kraftolást valószínűleg hat ujjal született édesapjától örökölte, aki maga is mindig barkácsol valamit. „Most épp házi oltárokat készít. Korábban nagyon sok fogást tőle tanultam, de mostanában már nem szívesen enged be a műhelyébe, mert mindig összegyűjtök onnan valamit. Például egy-egy szerszámot: vagy azért, hogy dolgozzam vele, vagy azért, hogy beépítsem valamelyik katonámba.”
A műteremben szanaszét hevernek ezek a mindenfélék, párszor bele is botlok egy-egy drótkötegbe, miközben az izgalmasabbnál izgalmasabb sarkokat egyre-másra derítem fel. Akárhányszor csak körülnézek, mindig a szemem elé kerül valami érdekesség: például korábbi sorozatok egy-egy megmaradt műtárgya, kisebb modellek vagy épp egy-egy szentkép. Megmosolyogtatnak a fémből eszkábált bugyik, amiket ugyan már láttam a Godot-ban, de itt, a falra szegezve érdekesebben festenek. Aztán leülök egy sarokba, és csak ámuldozom, hogy mennyire groteszk ez a helyiség a sokféle szoborral, amelyek egyszerre sugároznak magukból férfias erőt, határozottságot és feminin bájt attól függően, milyen szemmel tekintünk rájuk. Amikor elköszönünk tőle, rájövök: Rabó művészetében ma is azt szeretem a legjobban, hogy szobrai a női erő sokféleségéről mesélnek. Korábban így írtam erről: „Olykor tündöklünk, máskor kérlelhetetlenül kiállunk magunkért; néha próbálgatjuk a testünk határait, és van, hogy megtámaszkodunk egy másik testen. Alkalmanként pedig csak rácsodálkozunk, hogy micsoda erő lakozik a minket körülvevő burokban.”
A 2023. március 2.–április 2. között zajló Essentia Artis programjai ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. Regisztráció itt.
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
