Műterme eredetileg hatalmas nagypolgári lakás volt, amit kettéválasztottak – ennek ellenére még most is érezhető rajta a boldog békeidők eleganciája, előkelő jellege, tágassága. A festő elmeséli: sok falat megmozgattak, hogy így nézzen ki. A munka óriási falon zajlik, egy kisebb sarokban pedig a számítógép kapott helyet, és raktár is van.
Minden elrendezett, mindennek megvan a helye. A festékek sorban, rendszerezve állnak, a palettán szépen elkülönülnek egymástól a kikevert színek, és a kész munkákat is harmonikusan installálták. A számítógépasztalon sincsen káosz. Szűcs Attila precíz, rendszerető ember, alkotóteréből megnyugtató energiák áradnak. Háborítatlanság. Mintha még a festőfalra fröccsent pigmentcseppek sokaságában is lenne valamiféle rendszer vagy egyensúly, bár azok nyilvánvalóan véletlenszerűen borítják be a semleges hátteret.
Ősszel nyíló új kiállításáról kezdünk el beszélgetni. A számítógép elé ül, és alaposan megtervezett látványtervet nyit meg, végigmutogatva, hogy melyik munka hova kerül majd. A portréfókuszú kiállítás anyaga már készen van, Szűcs ugyanis az a típus, aki nem kiállításokban, hanem képekben gondolkodik, amelyekből időről időre összeáll egy-egy bemutatható egység. A mostani tárlaton teljes falat borítanak be majd a közelmúltban elkészült arcok, a Kórus. Az egyes képek külön-külön is furcsa szorongást keltenek a nézőben, de így együtt még erőteljesebben érvényesül a hatásuk. Ez az érzés annak ellenére jelenik meg, hogy Szűcs hagyományos festészeti eszközökkel alkotja meg klasszikus műfajú munkáit, amelyek ráadásul furcsa ismerősséget árasztanak magukból.
Szerintem a munkái épp attól bravúrosak, hogy első látásra elhitetik a nézővel: tudja, ismeri, amit lát, a következő pillanatban azonban kibillentik ebből a bizonyosságából. Úgy építi be képeibe a realitást, hogy terükön belül kifordítja a négy sarkából. Mint ő fogalmaz: „Van egy realisztikus benyomása a nézőnek, miközben a kompozíció puszta festészetként is értelmezhető.” A valóság adott eleme festői kontextusba ágyazódik, amivel Szűcs folytonosan emlékezteti a nézőt arra, hogy amit lát, az nem a valóság, hanem olyan tér, amelynek saját igazsága és keretrendszere van. Szűcsöt erőteljesen foglalkoztatja a kézzelfogható valóság és a reprezentációk kibogozhatatlan összefonódása.
Kompozíciói ettől szürreálissá válnak, amit tovább erősít a kontextus eltüntetése. Alakjai, figurái és arcai ugyanis meghatározhatatlan, sejtelmes, transzparens és festészetileg értelmezhető térben láthatók, ahonnan – még ha esetenként fel is lelhető valamiféle horizont – hiányoznak azok a támpontok, kapaszkodók, amelyek a képeit a valósághoz közelítenék. Mivel ilyenek nincsenek, kompozíciói időn és téren kívül kerülnek. Fontos számára, hogy a képeiben legyen valami furcsa meghatározhatatlanság, ami elemeli őket a valóságtól, mondja.
Hátterei gyakran transzparens felületként hatnak, atmoszférikus, sejtelmes érzetet keltenek. Homályos, elmosódott rétegek ezek, amelyekre a szemlélőnek kell odaképzelnie a nem látható részleteket: a légüres teret a saját narratív tartalmaival kell feltöltenie. Hornyik Sándor egyszer úgy fogalmazott erről, hogy nem mást látunk, mint a valóság misztikumát és a misztikum valóságát. „Időtlennek hatnak a művek, születésük a múltba ágyazódik, jelképük is időtlen. (...) Átmenetek vannak, térben és időben, az emberi létezésben. Átmenet a múltba, átmenet a jövőbe, mindegyikben ott a bizonytalanság, mert nincs helyes megoldás, pontosabban nincs egyetlen helyes megoldás. Megoldások vannak, érthetők és érthetetlenek, ésszel felfoghatók és csupán ésszel fel nem foghatók. Az alkotások egyetlen attribútuma a pillanat. A létezés mindenkori varázslata, amely könnyen elillan, tovaszáll, emlék marad, emlékké válik.”
Az őszi kiállításon két nagyobb vászon is szerepel majd, amelyek a hajjal és a szőrzettel foglalkoznak. Bámulatos, ahogyan Szűcs ezt a banálisnak vélt témát képes kompozícióba illeszteni. Számára nagyon izgalmas, hogy a hajnak kvantált jellege van, de olyan minőségeket is társítunk hozzá, mint a légiesség, a puhaság és a könnyedség, magyarázza. Az egyik képen nem is látunk mást, csak lezúduló hajtömeget, amelyen a pasztelles és vibráló színek elképesztő érzékenységgel csúszkálnak. Elbűvöl az, ahogyan ezek az árnyalatok egymásra rezonálnak, és Tóth Árpád Körúti hajnal verse ugrik be róla. Ez a festmény nagyjából olyan intenzitással hat rám, mint amikor a költő azt mondja, hogy „Egyszerre két tűzfal között kigyúlt / A keleti ég váratlan zsarátja: / Minden üvegre száz napocska hullt, / S az aszfalt szennyén szerteszét gurult / A Végtelen Fény milliom karátja”. Kiérezzük belőle azt az energiát, amivel Szűcs az akkurátusan megtervezett és felvitt pigmenteket elhúzta.
Szóba kerül az is, hogy egy ilyen típusú kompozíciót egy nap alatt kell elkészíteni, mivel az olaj úgy szárad, hogy másnap már egészen mást mutatna meg magából, és nem lehetne egyben tartani a felületet. „A képpel együtt kell élni. És egy nap egy kép: ha nem sikerült megoldanom az adott kompozíciót aznap, akkor félreteszem, és csak hetekkel- hónapokkal később nézek rá újra.”
Egy nagyobb méretű vagy több elemből álló mű esetében azonban természetesen nem elegendő egy nap. „Az aláfestési időszak akár egy hét is lehet, aztán hagyni kell a festményt, majd amikor újra előveszem, megint egyben kell foglalkoznom a felülettel.” Sok minden eleve a vásznon dől el; még akkor is, ha Szűcs olykor számítógépen megtervezi a kompozícióit. „Gyakran dolgozom fotók alapján, előszeretettel használom például az 1920-as, ’30-as évek fekete-fehér képeit, amelyeket aztán digitálisan is megdolgozok. Sokszor több fotó összemontázsolásából születik meg az, ami a vászonra kerül. A kész mű végül kicsit mindig más lesz, mint az előképe. Sokszor az is átalakul a vásznon, ami a fejemben van.” A festés örömét az intuíció adja, mondja Szűcs, a festészetnek a tévedés és az elrontás lehetősége is fontos része, sőt az adja a tulajdonképpeni izgalmát, teszi hozzá.
Szűcsnek minden kép a méretével együtt jelenik meg a fejében. A portrék esetében például fontos az emberléptékűség. Gyakran festi őket kis méretben, mert így lesznek intimek, így lehet könnyebben azonosulni velük. Ha túl nagyok, akkor elveszhet a személyességük. „Ráadásul ha közel mész hozzájuk, akkor nemcsak az arcot látod, hanem az alkotó kezet is” – teszi hozzá, majd egyetértőleg állapítjuk meg, hogy ő egyébként is sok és sokféle ecsetnyomot hagy a képein. Ott vannak például azok a jellegzetes függőleges vonalai, amelyeket festőkéssel visz fel, és amelyek nemcsak a képek misztikusságát erősítik fel, hanem a jelenre is utalnak. Hiszen digitális képi hibákként is tekinthetünk rájuk. Felülről érkező fénysugarakként is értelmezhetjük őket, ebben az esetben isteni minőségekkel gazdagodik a kép, vagy a benjamini aurát pillantjuk meg.
Ezeknek a függőleges sávoknak fontos képszervező erejük van azon a triptichonon, amelynek minden darabján haját mosó alakot látunk, amint a fejét előrehajtja, hogy hajzuhataga beleérjen a vízbe. A vonalak szitáló esőként és vízesésként hulló csíkokként is értelmezhetők. A víz mindhárom képen dominánsan jelen van: úgy hat, mint amiben fluiddá válik a látvány. Múlékonyság, elillanás, szertefoszlás, folytonos változás: ezek a szavak jutnak az eszembe, miközben a vásznakat nézem. És bár hétköznapi téma ábrázolását látjuk, metafizikus kérdéseket tesz fel. A néző a triptichont nézve mulandóságára, kicsinységére ébred rá.
Ám Szűcs képei azért nem mindig ennyire súlyosak. A Szörnyek vonulása például, ami szintén az őszi kiállításon szerepel majd, dinamikus, lendületes, a mozgás könnyedségét kifejező. Mintha busókat vagy szörnyféléket látnánk, tehát egyértelműen van hátborzongató minőségük, a szőr puhasága folytán mégis vonzó karakterek. A sejtelmes szörnyeket harsány szalagok ölelik körül, amelyek könnyedén lebegnek, üdévé teszik a jelenetet; a háttér sávjai, a függőlegesen megkomponált és sfumatósan, azaz párás lágysággal elkent horizont pedig zavarba ejti a szemlélőt.
Miközben újabb és újabb izgalmas részleteit fedezem fel a képnek, a nosztalgiáról és a melankóliáról kezdünk beszélgetni. Mert bár Szűcs alkotásai időtlenséget sugároznak, van bennük valamiféle elvágyódás a Máshovába vagy a Máskorba. Abba, ami már elmúlt, ami visszahozhatatlan, ami csak emlékként él bennünk, ezért hiányt ébreszt. Ahogy kezdünk ebbe mélyebben belemenni, úgy tudatosul bennem egyre jobban, hogy nemcsak az érzékiségük miatt szeretem ezeket a képeket, hanem azért is, mert az érzelmek széles spektrumát képesek előhívni. Az önfeledt lelkesedéstől a mély szomorúságig mindent.
Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu
