Műteremlátogatás Wahorn Andrásnál és Töttös Katánál

Az udvaron áthaladva egyből a műterembe lépünk, ahol az egyik állványon egy félig kész Wahorn-kép pihen, de bármerre forgatom a fejem, mindenhol festmények köszönnek vissza a falakról. Tengerparti táncosok, Sellővadász, Önmagából kikiabáló ember…

Kata kávét főz, közben Wahorn mesélni kezdi, hogy Amerikából visszatérve vette meg ezt a házat Mezőszemerén, és azért épp itt, mert tudta, hogy Bukta Imrének is van itt egy telke. Azóta megnőtt az egy négyzetméterre eső művészek száma ezen a településen, mások mellett Kopasz Tamásnak és Szurcsik Józsefnek is van itt háza, de a festő 2006-ban pusztán azért költözött ide, mert érdekesnek tűnt, hogy lett egy háza. „Új és ismeretlen világ volt ez, izgalmas lett a tény is, hogy van egy házam egy nagy telekkel, így aztán itt maradtam. Az elején azt képzeltem, hogy földműves leszek és állatokat fogok tartani, de aztán gyorsan kiderült, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy olyan munkát végezzek, ami szigorú rendszert követel meg. Bizonyára ezért is lettem művész. Viszont ebben a térben mindenféle értelemben szabad vagyok, azt csinálhatom, amit akarok, senkit sem érdekel különösen. Ez a fajta szabadság, amire mindig is vágytam.” A ház mellett azért van egy helyes kis konyhakert két színű spenóttal, borsóval, salátával és miegymással, amiket Töttös nevelget. Mint mondja, lenyugtatja ez a tevékenység, és mivel egyébként sem szeret tétlenül feküdni a napon, ő ebből töltekezik.

Töttös nyolc éve él Wahornnal ebben a házban, azóta általa sokat változott a tér is, női energiákkal telt meg. Meséli, mutatja, hogy korábban mi volt más, most épp a fürdő padlójának a festésén gondolkodik, miközben arról kérdezem, hogyan zajlanak a mindennapjaik, és hogy miként folyik az alkotás. Ez az esetükben különösen érdekes kérdés, hiszen számos olyan képük van, amelyet közösen hoznak létre. Én úgy is képzelem, hogy ezek a vásznak közös térben, együtt születnek, mire Kata szemét tágra nyitva mondja, hogy dehogyis, teljesen más térben alkotnak. „Az elején így volt, de aztán gyorsan kiderült, hogy nem működik” – teszi hozzá András.

Töttösnek az utca másik oldalán van egy saját műterme, ő ott fest, mert neki kell a csend és a nyugalom az alkotáshoz, míg Andrást inkább a nyüzsgés termékenyíti meg. „Itt vannak a hangszereim is, ha úgy van kedvem, akkor festést szüneteltetve szaxofonozok egy keveset, olykor táncolok, de a zene az mindig szól. Az alkotás közben intenzíven szórakozok, ez Kati elmélyültségét zavarná, ezért sem tudunk egy térben alkotni”.

Így tudom meg, hogy a közös munkák is úgy születnek, hogy Kata először megfesti a saját képét, amire aztán Wahorn komponál egy újabb réteget. Olykor megbeszélik, hogy mi kerüljön a Töttös-képre, de általában erre sincs szükség. „Az, hogy egészen másképp alkotunk, a képeknek is ad egyfajta feszültséget. Két világ vetül egymásra, amelyek bár sok szempontból eltérőek, mégis együtt kiadnak egyfajta értelmet”. És bár nagyon eltér a két alkotómunka, természetesen mégis hatnak egymásra, még ha ezt nem is minden esetben lehet pontosan detektálni. „Az biztos, hogy én András mellett bátrabb lettem, sokat lazultam, és már nem görcsölök azon, hogy ne lehessen vásznat rontani. Andris pedig néha megkérdez a színekről, mert szerinte azokat én tudom jobban egymás mellé pakolni.” – meséli Kata.

Az is kiderül, hogy míg Wahorn teljesen ad hoc módon fest, ha rájön a szenvedély, akkor a vászon elé áll és halad, addig Töttös inkább dömpingszerűen, egy-egy kiállításra készülve rak össze egy teljes anyagot, ami mindig intenzív időszak. Olyankor kihajtja magát, árulja el, miközben a műteremből átmegyünk a lakásba, ami közvetlenül kapcsolódik az alkotótérhez. Épp amennyire szervesen vegyül egymással a két alkotó élete és művészete. A hálóba érve rácsodálkozok, micsoda ékszerdobozba keveredtem, ahol Wahorn- és Töttös-képekkel van kitapétázva a fal, a polcokon és asztalokon pedig apró, személyes tárgyak sokasága hever. Olyan ez a tér, mint egy wunderkammer, Töttös ólomkatona figurákat, ékszereket, szarvasbogártetemet mutat, mindnek megvan a maga története, és mind fontos annyira, hogy ne egy dobozban vergődjenek, hanem ki legyenek téve szem elé. András is nagy gyűjtögető, mondja Kata, miközben mutatja azokat a dobozképeket, amelyek szintén közös alkotások, belül a Töttös-festmény, az üvegen a Wahorn-rajz, egyik-másik objektben még apró figurák is szerepelnek. A festő mondja, hogy számára fontos, hogy körül legyen véve a munkáival, inspirálóan hatnak rá ezek. A személyes tere is megihleti olykor, több olyan vászna van, amelyen az életterük egy-egy darabja jelenik meg.

Töttös műtermébe is átsétálunk, ez a tér sokkal csajosabb, bár lehet, hogy csak amiatt érzem így, mert itt főként Kata képeit látom, aki  leginkább nőket fest. A művész mutatja, hogy az olajvászon képeket egy állványon készíti, az akvarellek egy asztalnál születnek. Vázlatokat nem csinál, a fejében áll össze a kész kompozíció. Előkerülnek a főiskolás képek is, és közösen megállapítjuk, hogy Töttös hangja elég korán megszületett, már a legkorábbi képein is nőket festett. Ez azért is izgalmas, mert Károlyi Zsiga Töttösékkel indította el a Képzőn az úgynevezett lányosztályt, ami aztán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mindenesetre érdekes kísérlet volt.

Visszatérve a nagy házba, arról kezdünk beszélgetni, hogy a digitalitás mennyiben változtatja meg az alkotást. Wahorn elmeséli, hogy ő már mindig megtervezi a képeit a számítógépen, de aztán a vászonra nem mindig pontosan az kerül fel, amit előzetesen megrajzolt. És bár fontos neki a digitális világ, élvezi, hogy a laptopon bármit megvalósíthat, az olajvászon képektől mégsem szakadna el. „Bár a komputerrel sokkal izgalmasabb képeket is lehet csinálni, a festménynek még mindig megvan a maga varázsa, az anyagszerűségében van egyfajta plusz. Valamint a felfeszített vászon rezgése is lázba hoz, a kész képnek ugyanis van egyfajta akusztikája. Sőt: az energia, amivel odakerül az anyag a vászonra, ott marad és érezhető. Persze, ma már csak kevesen érzik”.

Wahorn szerint ma a kép helyett egyre inkább a sztori lesz érdekes, a festmények folyamatosan veszítenek a jelentőségükből. Míg régen egy-egy művész nagyobb presztízzsel bírt, mint egy király, addig ma már egyre érdektelenebbek az emberek a művészet iránt. „Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy kint, Amerikában sem volt fontos az embereknek a festészet, szemben a zenével. Lehet, hogy idővel ez is elmúlik, mint a szalvétagyűjtés”. Ő mindenesetre továbbra is fest. És rajzol! Az egyik polcról elő is vesz egy vaskos füzetet, lapozni kezdjük a rajzait, miközben elárulja, hogy ha ezeket a kis munkáit is el lehetett volna adni, talán sosem kezd el festeni. Wahornnál jellemző, hogy minden munkáján szerepel a cím is, ami jellemzően egy mondat, egy állítás. „Ez leginkább a magam számára fontos, hogy lássam, van értelme annak a maszatnak, amit a papírra vetettem”.

Wahorn meséli, hogy a festményein is kell lennie valami rajzosságnak, az absztrakt, érzéki, pasztózus festékfoltokkal nem elégszik meg. De a Töttös-képeknek is van egyfajta grafikai jellege, döbbenek rá, majd Kata mondja is, hogy a mestere, Károlyi Zsigmond mindig azt mondta, hogy ő valójában ecsettel rajzol. Aztán szóba kerül, hogy a Kisképzőben ő játékszakon kezdett, faautót esztergált, mielőtt átment volna festő szakra. Az autó ma is megvan, Töttös meg is mutatja, épp egy Wahorn-szobor mellett lóg az egyik oszlopon. András faszobrairól kezdünk közben beszélgetni, a művész mondja, hogy ezeket sosem értékelték annyira, mint a festményeit, pedig nagyon szerette csinálni, és szerinte sok párhuzamot mutat az olajvászon képekkel.

Miközben nézegetjük a munkákat, arról kezdünk el beszélgetni, hogy mennyire árt vagy használ az intézményesített művészoktatás. Ez azért is érdekes kérdés, mert Wahorn autodidakta művészként, Töttös pedig diplomás festőként él és alkot. Kata azt mondja, hogy ő nem sokat járt be az egyetemre, ott ugyanis nem tudott elvonultan alkotni, ami neki már akkor is fontos volt. „A kész képeimet vittem be megmutatni Zsigának, aki már akkor is nagyon szerette, amit csinálok”. Wahorn ezzel szemben mindig is egy közösség részeként működött, sőt: volt egy időszak, amikor a szentendrei alkotókkal előrébb tartottak a hivatalos művészeti életben, mint a főiskolások.

„Huszonkét éves koromban már a Nemzeti Galériában kaptam díjat. Abban az időben azt képzeltem, hogy az igazi művészet nem tanítható, egyetemre járni pedig elfecsérelt idő, hiszen az ember csak önmagát tudja képezni, és az igazi művészet az, amit a művész magából vesz elő”. Töttös hozzáteszi, hogy az egyetemnek annyi előnye mindenképp van, hogy védőhálót jelent. Burok, ahol van lehetőség alkotni. „És talán a szcéna tagjai, a galeristák és a művészettörténészek is jobban észrevesznek, ha bent vagy az egyetemen, így könnyebb lehet becsatornázódni a hivatalos művészeti szcénába”.

És hogy most mennyire részei a művészeti életnek? A MissionArt Galéria képviseli mindkettejüket, szoktak is kiállítani, ha összegyűlik egy anyag, Kata most épp egy őszi tárlatra készül, ahol Kaczi Simonnal és Andráskó Péterrel fog kiállítani. „Épp húsz éve csináltunk velük egy közös anyagot, izgalmas, hogy most megint egy kiállításon szerepelünk majd”. András most nem konkrét eseményre fest, viszont vele meg minden csütörtökön lehet találkozni a Szimplában, ahol a Wahorn Korszerű Kalandzene Klub formációjával lép fel.

Közben kimegyünk a kert hátsó részébe, ami tulajdonképpen egy hatalmas rét két izgalmas Wahorn-vasszoborral, és miközben Andrásról készülnek a képek, arról beszélgetünk, hogy ebben a nagy szabadságban hogyan és mitől váltak agresszívvá az emberek. „Mivel mindent lehet, ezért nincsenek kapaszkodók, támpontok, amelyekhez lehetne igazodni. Ez félelmet kelt a tömegekben, hiszen az embereknek általában az a komfortos, ha megmondják, mit tegyenek, mit gondoljanak. Sokféle igazság van és nincs abszolút érték, ami miatt egyre individualistábbá válik a társadalom. A tömeg sok kis közösségre esik szét, ami megnehezíti a tájékozódást a világban. Ez pedig az emberek nagy részét frusztrálttá és agresszívvá teszi”.

De itt, náluk béke van, ami valahogy engem is a hatalmába kerít. És bár nem ér el idáig a világ zaja, Wahornék mégis be vannak csatornázva a szcénába, hiszen az internet segítségével éppúgy jelen tudnak lenni, mintha Budapesten élnének. Nem járnak fel sokszor, csak ha muszáj,   mégsem érzem, hogy remeteként élnének ezen a kis településen. Szabadságot érzek, nem bezártságot.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu