Más műfajok, persze főként klasszikusok jazzfeldolgozása ma már nem számít különleges ritkaságnak. Az elmúlt évtizedekben számos úgynevezett crossover közelítést hallhattunk, leginkább jazzmuzsikusok által (időnként klasszikus előadók közreműködésével is), akik különböző felfogású zenei ötvözetekkel, átértelmezésekkel, vagy csak klasszikus idézetek bejátszásával lepték meg a - lehetőleg mindkét műfajra fogékony - közönséget. Nem mondható teljesen rizikómentesnek az effajta zenei kaland: az aránytévesztés, az ízlésesség, bizonyos alázat hiánya, vagyis az érzéketlen, bár hatásvadász adaptációs kísérletek gyakran eredményeztek lelketlen, felejthető, jobb esetben csupán "érdekesnek" minősíthető produkciókat.
Loussier átirataiban és játékában az említett kétes kimenetelű megoldásoknak a gyanúja sem merült fel. A hetvenhat éves francia mester, mint az elsőként, vagyis legrégebben (1959-ben) színre lépő feldolgozó, ötven év tapasztalatával a háta mögött egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy a megidézett Bach-művekkel bensőséges, és tiszteletteljes viszonyban van. Talán ennek köszönhető, hogy Európa-szerte komoly érdeklődés és siker kíséri személyét, tevékenységét, ahogy ez jellemző volt a budapesti koncerten is.
A trió második alkalommal lépett fel nálunk, tavaly Varnus Xavér meghívásának eleget téve adtak szintén nagysikerű közös Bach-koncerteket, több helyszínen is, köztük a Művészetek Palotájában.
Ha az eddigiekből nem derült volna ki, most rögzíthetjük a tényt: Jacques Loussier elsősorban Bach-specialista jazz-zongorista. Ez nem zárja ki, hogy más klasszikus szerzők műveinek feldolgozása (Vivaldi, Mozart, Chopin, Debussy, Ravel, Satie, Schumann), illetve Charlie Parker-átiratok, valamint saját szerzeményei kevésbé lennének fontosak az egyre tekintélyesebb életműben, de nem véletlen, hogy rendre visszatér J. S. Bach világába... Feltehetően a barokk zenei géniusz segítette hozzá Loussiert legnagyobb sikereihez. Bach minden muzsikus számára a legnagyobb kihívás; és a jazz felől tekintve nemcsak a felülmúlhatatlan invenciók okán, de a barokk zene sajátosságai miatt is. Azt ugyanis sokkal nehezebb a mai, modern ritmikai és harmóniai közegbe úgy átemelni, hogy ne sérüljön az eredeti szellemi kincs, ugyanakkor valami értelmet is nyerjen a korszerűséget célzó vállalkozás. Egyszerűbben mondva: egyaránt örömét lelje benne a klasszikus zenerajongó és a jazzkedvelő.
Valójában ez utóbbi dilemma Loussier vállalkozásának a lényege. Bár talán az sem mellékes, hogy mely Bach-művek kerülnek adaptálásra, illetve az egyes művek tételei mint önálló kompozíciók hogyan és kikkel, azaz milyen partnerekkel szólalhatnak meg. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a Bach-életműnek csupán kisebb töredéke alkalmas effajta feldolgozásokra; mint például néhány korai, orgonára írt darab, azaz a koncert nyitószámaként megszólaló D-dúr prelúdium és fúga, vagy az ezt követő, eredetileg lélegzetelállítóan mélyreható Pastorale. Szóba jöhet természetesen számos népszerű versenymű egy-egy tétele, például a Brandenburgi koncertek közül több is, a III. D-dúr szvit gavotte tétele, de leginkább a billentyűs hangszerekre (csembaló, később fortepiano) és zenekarra írt koncertek népszerűbb tételei. A hangverseny második felében, talán a legismertebb Bach-versenymű, a d-moll zongoraverseny kvázi teljes egészében elhangzott, vagyis mindhárom tétel adaptációja, az eredeti sorrendben.
Viszont a zene ebben a formában, legfeljebb az első néhány darab megszólalásáig hat, az eredeti, lélektani, vagy érzelmi töltése által. Később, a feldolgozások szisztémáinak derengését követően már nem a zene az, ami uralja a hallgatóság figyelmét, hanem a feldolgozások zeneelméleti, összhangzattani és ritmikai megoldása, vagyis a zenének csupán az intellektuális része. Nem mintha az annyira kevés lenne, de nyilvánvalóan nem az "egész". Nem mellesleg bravúros polifonikus megoldásokat, nagyon tiszta zongora-bőgő unisonokat, a dobos által az eredeti dinamika szellemes megidézését (vagy éppen ellenpontozását) hallhattuk, valóban páratlan hangszerelés-technikai keretek között; többnyire egy precízen kidolgozott modern, vagy jazzes felvezetőt követően.
A trió ügyesen kerülte azt az ízléscsapdát is, melybe a legtöbb hasonló próbálkozás alkalmával jellemzően sokan belesétálnak, vagyis amikor a klasszikus témát követően váratlanul átcsapnak szvingelő, sematikus rögtönzésbe. Viszont nem csupán ennek hiányából adódóan, sőt, ennek dacára is csak nyomokban - legfeljebb a klasszikus jazztrió felállás okán - beszélhetünk jelen produkciót illetően jazzről. Utóbbi műfaj alapkövetelményét, az improvizációt nem nélkülözte egyik átírat sem, de ezek akkor voltak igazán invenciózusak, amikor az egyes hangszerek - főleg a zongora - egyedül hagyva, azaz a jazz ritmus-szekció kötöttségétől függetlenül, magában lebeghetett; kvázi tovább, és spontán módon újra értelmezve az eredeti művek variációs részeit.
Tehát arra kérdésre, hogy a Loussier Trio produkciója tud-e az eredeti értelemben vett zeneiség tükrében több, vagy azonos szintű zenei élmény lenni, külön-külön az ötvözött műfajokhoz is viszonyítva, inkább nemleges a válasz. Viszont intellektuális értelemben, azaz a zenét vájt fülű, tájékozott, zeneelméleti alapismeretekkel bíró zenehallgatóként figyelve mindenképpen. Emiatt nem állíthatunk kevesebbet, mint hogy Loussier zenéje a klasszikus európai zenekultúrán nevelkedett, művelt nyugati embertípus nemes játékainak remek példája.
