Míg az énekesnő maga kezdeményezte a könyv megírását, addig a hegedűművész és a karmester nehezen állt kötélnek. Egyikük sem beszél(t) szívesen magáról a nagynyilvánosság előtt, hiszen tetteikkel, tanításukkal, művészi teljesítményükkel már sok mindent elmondtak magukról és a zenéről is. Az utókor számára azonban fontos dokumentumok ezek, hiszen ami nekik élő valóság volt, számunkra már történelem.
E három személy találkozása az Európa Kiadó könyvsorozatában talán nem véletlen. Történetük több ponton is összefonódik: Lukács Ervin operaházi debütálásakor azt a Carment vezényelte, amiben Palánkay Klára énekelte a címszerepet, és Kovács Dénes annak a Zathureczky Edének volt kedves tanítványa, aki rektorként igyekezett közbenjárni azért, hogy Lukács Ervin a Zeneakadémián is tanulhasson az orvosi egyetem mellett. A második világháború mindegyikük életében mély nyomokat hagyott, és az 1956-os forradalom és szabadságharc sem kerülte el egyiküket sem.
A legtömörebb kötet Lukács Erviné lett, ahol (Várkonyi Judit Palánkay-könyvéhez hasonlóan) a kérdező személye nem kérdései által, hanem mint a jelenkor képviselője van jelen. A két különböző generáció találkozása így lehetővé teszi a múlt pontosabb megrajzolását: a beszélő szinte kényszerítve van arra, hogy kifejtse a számára evidens dolgokat is. A pontosság azonban más módon is jelen van: gondolva arra, hogy nemcsak zenészek veszik kezükbe a könyvet, az író és a beszélő is gondosan ügyelt arra, hogy a zenei szakkifejezések (pl.: glissando, dinamika) is mindenki számára világos jelentést nyerjenek.
Sok szép - és olykor kellemetlen - emlék, rengeteg kritika részlete, számos fénykép, fontos adatok teszik teljessé e kötetet, amelyben a zárkózott művész kibújik szmokingjából, hogy személyes emlékein keresztül meséljen önmagáról.
