- Hogyan és mikor kezdődött a vonzódása a Zsolnay-tárgyakhoz?
- Anglián keresztül vezetett az utam az Egyesült Államokba, ott kezdtem el az iparművészeti munkákat gyűjteni. Egyszer egy helyi aukción vásároltam egy magyar tárgyat, de nem tudtam, hogy a Zsolnay-gyárban készült. Akkoriban én is úgy gondoltam - mint mindenki -, hogy a Zsolnay fényes, zöld, eosin munkákat készít és másodlagosnak hittem az étkészletgyártását. Meglepődtem a különlegesen míves szerzemény eredetén - így kezdtem el érdeklődni a Zsolnay művészete iránt.
- Negyven éve gyűjti a Zsolnay-munkákat és volt, hogy Párizsig utazott egy aukció miatt egyetlen műtárgyért. Miért most látta elérkezettnek az időt, hogy megváljon a gyűjteménytől?
- Két dolog miatt. Az egyik a szerencsés véletlen, hogy az EKF cím elnyerése miatt Pécsnek most nyílt reális esélye arra, hogy a város megvásárolhassa a gyűjteményt. Más részről személyes megfontolás vezetett idáig. Nézze, én mérnökember vagyok és reálisan gondolkozom. Hetvenhét évesen tudom, hogy nem élünk örökké. Egy ekkora gyűjtemény kezelése hatalmas teher és felelősség, amelyet nem hagyhatok örökségként a fiamra, hiszen mindennapos, komoly munkája mellett négy gyermeket nevel San Franciscóban. A feleségem angol nő volt, mindig is támogatta gyűjtő szenvedélyemet, amely lemondásokkal és nagy anyagi kiadásokkal járt. Mivel idősebb voltam a feleségemnél, úgy gondoltam, hogy nem hagyhatom rá halálom után azt a feladatot, hogy megoldja a gyűjtemény sorsát. Szerettem volna, ha az anyag hazakerül. A nejem viszont nem ismerte sem a nyelvet, sem az itthoni viszonyokat, körülményeket. Néhány évvel ezelőtt azonban sajnos váratlanul meghalt és ez méginkább megerősítette bennem a szándékot, hogy a gyűjteményt egyben tartva megtaláljam a megfelelő kiállítási helyet.
- A sok évig tartó tárgyalássorozat végül meghozta az eredményt: a gyűjtemény szeptember elsejétől látogatható Pécsett. Kronológiai jellegű vagy inkább stílusjegyek alapján építkező kiállítást láthatnak a látogatók?
- A kiállítás strukturált, két szintes. Az egyik szinten a historizmus tárgyait rendeztük el - Komor Istvánnal, a Zsolnay Örökségkezelő Non-profit kft. cégvezetőjével, a Gyugyi-projekt igazgatójával, és dr. Haárs Éva Zsolnay-kutatóval - az alsó szinten pedig a szecesszió korszakát. Az egyes tárgyak konkrét helyének a megtalálása bonyolult folyamat volt, a munka nagy részét Komor István vállalta magára. Természetesen nekem is voltak ötleteim, javaslataim. Meglepett, hogy a hatszáz műtárgy képes megtölteni a kifejezetten e célra átalakított szecessziós épületet, egy két szintes galériát, hiszen amerikai viszonylatban átlagos méretű otthonomban is megfértek egymás mellett a tárgyaim a vitrinekben.
- Az aranykort különbözőképp értelmezik a Zsolnay történetében. A kollekcióm legkorábbi darabja 1873-ból származik, a legkésőbbi 1926-ból. A gyűjteménynek nem az volt a célja, hogy mindezt teljes egészében felölelje, hanem az 1878-as első párizsi Világkiállítás időpontjától a szecesszió végéig terjedő időszak bemutatása. Ezt a terminust én választottam ki, hiszen ezalatt került be a Zsolnay a világ kerámiagyártásának élvonalába. Ezeken belül is a fő hangsúly az 1878-tól kezdődő historizmusra, valamint a szecesszió korai korszakára került. Nagyjából ez az időszak volt az alkotó- és életkora a Zsolnay családnak. Azért vettem be a gyűjteményekbe még a '20-as évek munkáit, mert bár a világháború idején komoly nehézségekkel küzdött a gyár és a család, a két Zsolnay nővér, Teréz és Júlia még hetvenes éveikben is bementek a gyárba és kiváló dolgokat terveztek. Ez egyfajta epilógusa volt ennek a korszaknak. Ezután más, új időszak, következett, a második generációs Zsolnay. Napjainkban pedig igen nehéz helyzetben vannak a luxusfajanszokat előállító gyárak.
- Hogyan látja a Zsolnay mostani helyzetét és művészetét?
- Bár nem követem annyira a gyár mai munkáját, és azt gondolom, hogy az aranykort nehéz felülmúlni, de a két évvel ezelőtti gyárlátogatásom során azt tapasztaltam, hogy feltétlenül megvan a lelkesedés, az akarat és a tehetség - különösen a festőnők körében. Meghatott az is, hogy amikor megjelent a könyv a gyűjteményről, akkor a pécsi emberek megvásárolták és könnyek között mesélték el, hogy ebből a könyvből ismerik meg igazán dédszüleik, őseik keze munkáját.
- Úgy tudom, remek rajzoló. Valaha megpróbálkozott már Zsolnay-tárgy festésével?
- Nem, erre még nem volt példa, bár meglehetősen sokat festek hobbiból. A porcelánfestést viszont még sosem próbáltam ki. Kutatómérnökként dolgoztam egész életemben és saját szabadalmaim vannak, de a pályám során meggyőződtem arról, hogy a művészi érzék elengedhetetlen ehhez a területhez is. Úgy gondolom, hogy a műtárgyak szeretete, a művészethez való vonzódásom a pályámon nagyon sokat segített. Örömmel olvastam mostanában az amerikai újságokban, hogy az amerikai középiskolákban egyre nagyobb figyelmet igyekeznek fordítani a fiatalok művészeti oktatására, mert kifejezetten úgy érzik, hogy más foglalkozást választó emberek számára is hasznos dolog a művészetek ismerete és szeretete.
- Ezek szerint a művészet szeretetét elengedhetetlennek tartja. Most mégis megválik az értékes daraboktól; többé nem képezik a mindennapjai részét. A kedvenc műtárgyát, tárgyait sem őrizte meg?
- Nem. Minden este körbesétáltam és megcsodáltam őket és természetesen több kedvenc darabom is volt - most üresen állnak majd a vitrinek. De az volt a szándékom, hogy a gyűjtemény egyben maradjon, ne hiányozzon belőle egy darab sem és halálom után ne szóródjon szét újra, szerte a világban.
