Végül úgyis a Völgy dönti el, hogy merre vezet az utam

Idén csak épp belekóstolok, túl sok minden egyéb feladat van, ezért csak az utolsó hétvégére tudok lemenni, de nem bánom, hiszen a programok között bóklászva látom, hogy bőven van nekem szóló élmény, rögtön péntek este a 30Y-koncert, amit felfedezve konstatálom, hogy ebben a szezonban még az összes bulijukról sikerült lecsúsznom, szóval előre eldöntöm, hogy bármi is legyen, ezt nem fogom kihagyni.

Péntek délután érek le, a buszról leszállva azonnal elkap a kapolcsi templom körül szállingózó tömeg, bő ülepű nadrágot viselő bölcsészek, kisgyerekes családok és idősebb párok hada, akik vacsora után kajtatnak, én pedig igyekszem megérkezni ebbe a hangulatba, miközben gyorsan lepakolok a szálláson. Mennék egyből a Petőfi Udvarba, lesz ott Wxlfless, majd Lóci játszik is, de aztán elkap a barátnőm, hogy rengeteg mondanivalója van, így fogjuk magunkat, átgyaloglunk Taliándörögdre. A séta tűnhet időkiesésnek más fesztiválokon, ugyanakkor a Művészetek Völgyéhez autentikusan hozzátartozik a tájban való elveszés motívuma is, amit a völgylakók vezetett biciklis túrák, kirándulások vagy épp a napindító jógák során ejtenek meg.

Ugyanakkor a sétálás is éppúgy organikus része ennek a fesztiválnak, legyen szó az egyik udvarból a másikba való haladásról vagy épp erről a nagyobb lélegzetű gyaloglásról, ami után azért jólesik a vacsora a Világzenei Udvarban, ahol épp a Vodku fiai és a Blue sPot hangolnak. Cseh Tamás-dalok következnek, helyet foglalok a fűben, miközben konstatálom, hogy ebből már nem lesz Lóci játszik, hagyom, hogy meglepjen a fesztivál. És jól is teszem, szuper energiájú koncert lesz ebből, jó ritmusban váltanak a lírai, belefeledkezős és a humoros, lendületes Cseh Tamás-dalok között. Forró a két kezed, forró a város…, ezzel indulunk, majd énekeljük, hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen, jön a Budapest és még számos, mindannyiunk által ismert dal, végül pedig a Minden álmomban számmal zárul a koncert.

A Panoráma Színpadnál már hatalmas a tömeg, a Margaret Island-koncert után maradók és az újonnan érkezők töltik fel a területet, én azonban igyekszem a réseken előrehaladni, jó sűrűjéből élvezni ezeket a bulikat. Zoliék a Mentés máskénttel nyitnak, ami egy egészen szokatlan választás, de az egész setlist most más egy kicsit, mint amire számítani lehetne. A Völgybe általában a jól bejáratott számokkal érkeznek, most azonban többségben vannak azok, amelyeknek nagyobb súlya van, kisebb így a belefeledkezés, több a gondolkodás még akkor is, ha egy idő után felhangzanak az olyan „slágerek” is, mint az Ül és vár, az Elsőre vagy a Városember, végül pedig a Sötét van. A koncert után, aki még bírja, az a Jazz vagy a Folk Udvarba tart, hajnalban mindig ott vannak a legjobb bulik, nekem azonban fellőtték a pizsit, így a fénnyel festett falakban és templomban gyönyörködve szépen hazaszedem a lábam.

Persze nem sikerül eleget aludni, de a Völgyben ez már csak így szokott lenni, ezért elég hamar nekivágok megkeresni a reggeli koffeinadagomat. Szeretem ilyenkor is ezt a fesztivált, csend van és béke, a korán kelők a patak mentén üldögélnek vagy épp egy croissant felett nyitogatják a szemeiket, én pedig két bundás kenyér társaságában készülődöm, ugyanis idén először fellépőként is jelen vagyok. 

Délben a Pajta Mozgó színpadán levezetem a beszélgetést Gőbölyös Lucával és Weiler Péterrel az AI és a vizuális kultúra hatásáról, aztán az ebédidőt követően gyorsan elszaladok megnézni a PKÜ kiállítását a Szentendrei Régi Művésztelep Örökségünk című tárlatának alkotásaiból, így a képzőművészet sem marad ki a sorból. Aztán szembesülök vele, hogy mindez annyira elhúzódott, hogy végül lemaradtam a Buda Udvarban a Brumiko unplugged koncertről, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogyan szólal meg a Soós Nóra, Győri Marci alkotópáros 17 éves gyermekének első, önálló zenei albuma. 

Gyorsan túljutok ezen, hiszen

Át is megyek a Momentán Udvarba, ami sosem marad ki, és gyakran a kedvenc helyszínem, most épp a Völgy ideje alatt növekvő szappanopera 8. epizódjába kapcsolódom be, amit kicsit nehéz követni úgy, hogy hét rész kimaradt, de azért szokás szerint jól szórakozom. Innen megint a természetbe vágyom, az ösvényeken fel is mászok az egyik kempingig, ahonnan csodás kilátás nyílik a tájra, ahol a kapolcsi templomtorony kikukucskál a fák közül. Pihengetek keveset, élvezem, ahogy a nap kúszik lefelé, majd visszatérek a Momentán Udvarba, ahol a társulat Lackfi Jánossal karöltve szórakoztatja a közönséget a különféle játékokkal.

A vacsora után pedig megint a Panoráma Színpad az irány, talán még sosem voltam ekkora Aurevoir.-koncerten, a fiúk elképesztő energiával töltik be a teret, őszintén lenyűgöz, ahogy képesek ezt az erőt a leghátsó sorokig közvetíteni. Itt ugyanis nemcsak a pogózó keménymag az, aki táncol, nagyjából mindenki ugrál, akinek két lába van. Én is felveszem a lendületet, rám ragad az az önfeledt boldogság, ami árad a zenekarból, aztán gyorsan eszembe jut, hogy a Lázár tesók a taliándörögdi Harcsa Veronika udvarban vannak, így a koncert felénél megindulok a Csigabusszal, hogy még annak a végét is elkapjam.

Ezen a bulin egészen más a hangulat, a kontroll nélküli táncolást a babzsákon való zenehallgatás váltja fel, nézem a csillagokat, miközben Dodi és Ágoston dúdolja, hogy a másnaposság múló állapot, jólesik ez a fajta intimitás, amikor a füvön üldögélés és a gitár előhívja mindannyiunkból azokat a pillanatokat, amikor a tábortűz körül üldögéltünk gyerekként vagy épp fiatal felnőttként. Hosszan beleragadnék még ebbe a hangulatba, de buszozni kell vissza, mert vár a Sena-koncert a Petőfi Udvarban, ahová sikerül kicsit hamar odaérnünk.

Az idő viszont nem vész kárba, hiszen az egyik pillanatban elém ugrik Major Dorci, a Doramajora csodálatos énekesnője, aki karon fog és a színpad szélén levő ösvényen mutatva az utat vezet fel egy domb tetejére. Olyan érzésem van, mintha a Harry Potterbe csöppentem volna, csak követem Dorcit, aki egy tisztásra visz, ahol hatalmas lámpa világít be egy fehér textilt. Ez az MNMKK MTM Látványlámpázása, ahol a Rovargyűjtemény munkatársaival közösen fedezzük fel a fesztivál rovarvilágát. Egészen varázslatos, ahogy  a különféle éjjeli lepkék ellepik a textilt, egyik színesebb, mint a másik, teljesen lenyűgöz az élmény, még a gyermeki énem is aktiválódik.

Aztán visszasettenkedünk az első sorba, muszáj, hogy Senát innen hallgassam. Imádom ezt a formációt, a Sena Dagadub, az Élő Marci „Dermot”, Pászti és Sena alkotta trió a Covid alatt született meg, én idén pörögtem rá ezekre a dalokra, amelyek a ghánai dallamok erejét az elektronikus zene lendületével ötvözik.

Átadom magam a zenének, megszűnik a valóság, Sena jobb, mint bármelyik drog, de aztán ennek is vége, így továbbállok, de még nincs kedvem hazamenni, hangulatban vagyok, így a Jazz Udvar felé veszem az irányt, ahol Elsa Valle koncertezik. Legutóbb a Budapest Jazz Klubban voltam a koncertjén, akkor szerettem meg őt, ezek az afrokubai gyökerek által ihletett dalok egyébként is közel állnak a szívemhez, így itt üldögélek, amíg elkap a fáradtság.

A következő nap nem olyan, mint amilyet várok, esőre ébredek, nem is kicsire, így bár egy csomó programot beterveztem előre, elég valószínű, hogy az időjárás módosítja a terveim. A Budapestre vizes sátrakkal visszamenekülő fiatalokon áthaladva jutok el  a Művészvölgy Kúriába, ahol Silye Júlia meghívására a kortárs képzőművészet nagyszerű női alkotóiról beszélgetünk a közönség előtt, majd alaposan végignézem az OXO csoport, valamint Horváth Béla magángyűjtő kortárs gyűjteményéből összeállított állandó kiállítást, ahol az Iparterv-generáció nagyjai mellett számos fiatal alkotó művei is szerepelnek.

Szeretnék még menni a Honeybeast-koncertre, buszoznék a Carson Comával, táncolnék a PASO-n, de az idő viszi a hangulatom, így a társasjátékozó tömeg mellett elhaladva én is a busz felé veszem az irányt, és ázottan, élményekkel megrakodva indulok vissza a valóságba.

Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu