Dr. Horvát Márta: Az én feladatom, hogy elérjem, azt fogadják el szépnek, amit maguk hoznak létre

A lány, akiről az imént meséltem, egy kollázson született a Dr. Art művészetterápiás csoportban. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor meglátogattam dr. Horvát Mártát, aki eredeti végzettsége szerint orvos, és hosszú ideig orvos szakértőként dolgozott, de aztán művészetterápiával kezdett foglalkozni. Azoktól tudom, akik ismerik, hogy Márta nemcsak orvos, de kiváló terapeuta is, ami abból is látszik, hogy a klienseihez úgy közeledik az általa tartott csoportfoglalkozásokon, mintha ő is csak egy lenne közülük. Ha kell, velük fest, rajzol, az általa készített alkotásokat a kliensei is látják, és elmondhatják a véleményüket is. Márta nemcsak szakember, hanem művész is, elsősorban kollázsokat készít. Nem is akármilyeneket.

De visszatérve a lányhoz, akinek a szemgödréből virágok sarjadnak, el kell mondanom, nagyon megkedveltem őt. Az első pillanatban megszólított. S nem csupán megszólított, hanem vezetett is ennek a riportnak az írása során. Hol súgott, hol arra biztatott, hogy töröljem ki a már papírra vetett mondatokat, és gondoljam őket újra. Ilyenkor kicsit haragudtam rá, de aztán megértettem, miért csinálja. Azt akarta, hogy ne csupán írjam ezt a cikket, hanem gyógyuljak is közben, hogy számomra ez a mostani riport terápia is legyen. Most már tudom, hogy valóban az lett.

Művészet-pszichoterápia

Vannak találkozások, amelyek eleve elrendeltek. Márta az első pillanattól kezdve olyannak tűnt számomra, mint egy régi jó barát. Természetesen jött a tegeződés, az azonnali egymásra hangolódás, és nemcsak az arca tűnt ismerősnek, de a lelke is.

A hely, ahol találkoztunk, Józsefváros azon részén található, ahol önként nem biztos, hogy megfordultam volna. Lévén, hogy sötétedett, többször is a hátam mögé néztem. Ám belépve Márta birodalmába, a Dr. Art művészetterápiás műhelybe, egy új világ fogadott.

Mielőtt továbbmesélném ezt az izgalmas történetet, szeretném tisztázni, mi is a művészetterápia, mert tapasztalataim szerint sokaknak téves elképzelésük van róla. A definíciót ezúttal dr. Horvát Márta szakdolgozatából vettem ki.

A művészetterápiának két fő iránya ismert a magyar és a nemzetközi szakirodalomban:

Művészetterápia – a hangsúly a kreatív tevékenység (alkotás) öngyógyító aspektusán van, azaz a művészi tevékenység önmagában képezi a gyógyító erőt. A terapeuta szerepe a kreatív folyamatok elősegítése, bátorítása. (Trixler, M.)

A kliens az alkotás során belső feszültségét, indulatait, ösztönkésztetéseit szublimálja, társadalmilag elfogadható, adott esetben művészi kifejezés formájába transzformálja. A művészetterápia kevesebb verbalitással, akár a verbalitás minimálisra szorításával is működhet. (Rubin, J. A.)

Művészet-pszichoterápia – a műalkotás szimbolikus tartalma kerül előtérbe, ennek elemzése történik a páciens–terapeuta közötti kapcsolat kontextusában. (Trixler, M.)

Ahogy a művészetterápia, úgy a művészet-pszichoterápia is végezhető csoportban. A csoportfolyamatba az egyéni pszichés tartalmak különböző csatornákon keresztül áramlanak be. A verbális mellett az imaginatív kommunikáció megnöveli az interakciókat és lehetőséget biztosít az érzések, indulatok szabad áramlásának. A kreatív aktivitás kitölti az egyén és a csoport közötti „potenciális teret”, az alkotások pedig, mint „átmeneti tárgyak”, projekciós és kommunikációs felületet biztosítanak a résztvevők számára.

Ne ijedjenek meg, a riportom végére mindannyian megértik majd, hogy pontosan miről van szó. (Ezt most azért írtam ide, mert a lány, akinek a szemgödréből virágok nőnek, figyelmeztetett, nem pszichológusoknak és pszichiátereknek írok. Teljesen igaza van!)

Innen indult minden. Édesanyja azonban óva intette: „Ne legyél művész, mert akkor éhen halsz.” Ezt sok szülő mondta akkoriban, és sokan mondják ma is. Márta elfogadta a tanácsot. Így került természettudományi gimnáziumba. A gimnázium végén mégis ott állt a kérdéssel: mi legyen belőle? Nem tudta, merre induljon. Akkoriban a televízióban Hitchcock-filmeket vetítettek – a Madarakat, a Psychót –, és az akkor kamasz lány ezek hatása alá került. Megfogta egy pszichiáternő alakja. „Megkérdeztem a nővéremet, mit kell ahhoz tanulni, hogy pszichiáter lehessek. Azt mondta: az orvosi egyetemre kell menni. Másnap már be is adtam a jelentkezésemet” – meséli.

Az első évben úgy érezte, mintha még mindig egy Hitchcock-filmben lenne. Végül elvégezte az egyetemet, de nem lett klasszikus, receptfelíró orvos, inkább a tudományos irány vonzotta, kutatással foglalkozott. A döntő pillanat Szentpéterváron érte, ahol egy kollázsmesterkurzuson először hallott arról, hogy a kollázs miként segíthet a művészetterápiában. „A művészetterápia szó ott csengett a fülemben. Nem értettem, mi ez. Az orvosi egyetemen ilyesmiről nem hallottunk. Elkezdtem keresni, olvasni a szakirodalmat, és akkor tudatosult bennem, hogy ilyen szakma valóban létezik, amelyben egyszerre jelen van a művészet és a terápia.”

A kilencvenes évek közepén, nagyjából 1996 táján, már célzottan keresett művészetterápiás képzést. Pécsett az orvosi egyetem és a művészeti kar közös szervezésében szakmailag egy igen erős képzést talált. Ekkor döntötte el, hogy a verbális pszichoterápiák kiegészítéseként fogja alkalmazni a művészetterápiát, ahogyan azt számos külföldi országban már hosszú évtizedek óta művelik. Úgy is mondhatjuk, ott a pszichoterápia és a művészetterápia kéz a kézben jár.

– A művészetterápiát úgy kell elképzelni, mint egy hosszú-hosszú spektrumot, amelynek az egyik végén maga a művészetterápia, a másik végén pedig a művészet-pszichoterápia áll – magyarázza Márta. – A spektrum első részén inkább az alkotás és az alkotás öröme az, ami jótékony hatású. A „terápia” szót azonban nem orvosi értelemben kell felfogni, sokkal inkább leíró jellegű szó.

Az, hogy valaki művészetterápiára jár, nem azt jelenti, hogy beteg és gyógyulást kap, hanem inkább jótékony hatást, önismereti folyamatot. Ez a spektrum egyik oldala: amikor valaki például három órára eljön, és csak alkot. Vannak például élményfestések, kerámiafoglalkozások, ahol nincs elméleti rész, csak maga az alkotás öröme.

– Ezek csoportos foglalkozások?

– Lehetnek csoportosak is, de akár egyénileg is végezhetők. A lényeg az alkotás öröme, a flow-élmény, a jelenben való lét. Ez az állapot segít kiszakadni a múlton való rágódásból és a jövő miatti aggodalomból. Az ember egyszerűen jelen van és élvezi a pillanatot, amikor alkot, rajzol, fest, táncol, zenét hallgat vagy épp egy műalkotást szemlél egy galériában. Ez mind művészetterápia. Ehhez nem feltétlenül kell orvos vagy pszichológus művészetterapeuta; elég, ha van egy segítő, aki technikai kérdésekben támogat, vagy megmutat egy mozdulatot, gesztust. Fontos tisztázni, hogy nemcsak az alkotás folyamata, hanem a befogadás, a szemlélődés is része ennek – például, amikor zenét hallgatunk vagy olvasunk valamit.

A „Márta-függők”

– Tehát nemcsak az alkotásnak, hanem a befogadásnak is terápiás hatása lehet?

– Pontosan. Külföldön vannak olyan művészetterápiás foglalkozások, ahol a résztvevők galériákba mennek, nézik a festményeket, majd megbeszélik, milyen érzéseket váltott ki belőlük egy-egy kép, milyen történet jutott eszükbe.

– Te is tartasz ilyen foglalkozásokat?

– Nem, én nem. Szívesen csinálnék ilyet is, de én a spektrum másik végén dolgozom. Szívesen beszélgetek a klienseimmel, főleg azokkal, akiket már régóta ismerek. Vannak csoportjaim, amelyek tíz-tizenkét cikluson keresztül velem tartottak – egy ciklus négy alkalomból, tizenkét órából áll. Ők már „Márta-függőknek” hívják magukat, mert szeretnek jönni hozzám.

Az első ciklus inkább ismerkedés: megismerjük egymást, megtapasztalják, mi történik itt. Később, amikor már a negyedik, ötödik, hatodik ciklusban tartunk, kölcsönösen jól ismerjük egymást, és a foglalkozások is szabadabbak. Ilyenkor már nem klasszikus képzőművészet-terápiát tartok, hanem például írunk, történeteket mesélünk, filmet nézünk, galériába megyünk vagy elutazunk valahová.

Ezen az oldalon találhatók leginkább azok a művészetterapeuták, akik nem egészségügyi végzettségűek – például rajztanárok vagy művészetpedagógusok. Ők önállóan nem dolgozhatnak betegekkel, mert be kell tartani a kompetenciahatárokat. Ha mégis ilyen csoportot vezetnek, akkor szakember jelenléte szükséges, mert komoly problémával élő embereknél bármilyen apró érzelmi hatás is elindíthat egy nem kívánt folyamatot.

– Előfordult már, hogy ilyen történt?

– Igen, nálam is volt rá példa. Ezt „acting out”-nak hívjuk, amikor hirtelen, váratlanul egy erős érzelmi töltet tör fel, egy emlék vagy állapot aktiválódik. És ezt akár bármi kiválthatja. Elég egy másik ember rajza, egy hozzászólás, vagy akár az, amit én mondok, és az megérinti. Éppen ezért kell nagyon odafigyelni. Csoportvezetőként folyamatosan figyelem a testbeszédet, a reakciókat, az alkotás folyamatát – mindez a foglalkozás része. Aki nem szakmabeli, könnyen megijedhet egy ilyen váratlan eseménytől.

– Térjünk vissza a spektrum másik végéhez. Ott mi történik?

– A spektrum másik végén a művészet-pszichoterápia található. Itt nemcsak az alkotás öröme van jelen, hanem tematikusan átbeszélünk pszichológiai problémákat is. Én orvosként és szakemberként a spektrum ezen végéhez állok közelebb. Külföldön a művészetterápiát gyakran a verbális pszichoterápia mellé javasolják kiegészítőként – szinte kötelezően. A kettő kiegészíti egymást.

A verbális terápia sokféle lehet, például kognitív, dialektikus viselkedésterápia (DBT) vagy mentalizáció alapú pszichoterápia, de mindig javasolják mellé a nonverbális módszert, mint a képzőművészet, zene, írás vagy tánc. A verbális terápiában gyakran előfordul, hogy a terapeuta és a kliens eljut egy pontra, és már ötvenszer körbejártak egy témát, mégsem tudnak továbblépni. Nem azért, mert a kliens nem akarja, vagy a terapeutának fogyott el a muníciója, hanem mert olyan területre érkeztek, ahol már olyan dolgok vannak, amikre nincsenek szavak.

– Miért nincsenek szavak bizonyos élményekre?

– Mert sok probléma még a preverbális időszakban, a beszéd előtti korban gyökerezik. Amikor a kommunikáció még nem a szavakon, hanem az érzéseken, érintéseken, tekinteteken, mozdulatokon alapult. Ha ott sérül valami, később nehéz ezeket szavakkal kifejezni. Erre való a nonverbális kifejezés: az alkotás, amely nem színezés vagy témamegoldás, hanem önkifejezés – őszinte gesztusok: színek, vonalak, nyomok a papíron, vásznon, homokban, agyagban.

Itt az a fontos, hogy engedje magát szabadon alkotni, hogy létrehozzon valamit anélkül, hogy azon aggódna, mit fogok szólni hozzá, vagy hogy szép lesz-e, amit csinál. Nem az a cél, hogy emberalakokat vagy konkrét formákat rajzoljunk, hanem hogy színeket, mozdulatokat, érzéseket engedjünk kifejeződni.

Címlapfotó: Kurucz Árpád/ Magyar Kultúra magazin