Az érzékiség közvetett és közvetlen megjelenítésétől a kortárs színházban érzékelhető erotikán át az éjszakai orfeumi világ hangulatának megidézéséig fogjuk áttekinteni a női szerepek lehetőségeit -ígérte a programfüzet és fenyegettek a moderátorok. Nekem meg az jutott eszembe, hogy már csak az előadó- és a képzőművészetet tekintve is, meglehetősen szűkre szabott szerepkörök ezek.
Fotó: Gordon Eszter
A Gobbi Hilda kezdeményezésére 1952-től létező, hely hiányában korlátokkal ugyan, de bővülő állandó kiállítás megnyugtató időutazás. A női szerepek felől sem lehetnek kétségeink. Na jó, megbújik az öltözőasztalok Caola rúzsai és a megsárgult fotók között néhány nadrágszerep-dokumentum is. Gobbi Hilda szobájában fordul egyet a színésznő világ, ennyi arcot, imázst, maszkot azért kevesen tudtak felvonultatni itt.
Fejesugrás az erotikába; a Vogel Eric születésének 100. évfordulójára rendezett időszaki kiállítás anyaga a díszlet- és jelmeztervező, grafikus és festő, színházi vonatkozású, "erotikus témájú" munkáiból válogat. Az erotikus jelző helyett számomra a megmosolyogtató a helyénvaló, ahogy valószínűleg minden viccesnek tűnne ma már nekem, amivel nagyapáim - nagyanyáim elől rejtőzködve -szórakoztatták magukat.
A kiállításhoz kapcsolódva, de hirtelen váltással beszélgetés kezdődik arról, hogy erotika-e a színpadi meztelenség, netán az exhibicionizmus felső foka. A kontraszt azért feltűnő, mert az Esztergályos Cecília és Felföldi Anikó nevű természeti jelenségek után Juhász Kata és Gergye Krisztián kortárs táncosok és koreográfusok, Árvai György rendező, Szűcs Edit jelmeztervező, valamint Máthé Zsolt színész jelennek meg a pódiumon. Mielőtt megszólalnának, alkotásaikból láthat montázst a közönség, akik közül legtöbben életükben először szembesülnek azzal, hogy a hazai kortárs mozgásművészet egyáltalán létező fogalom, holott Árvai Bozsik Yvette-tel készített Eleven tér című darabja a megboldogult nyolcvanas évekből való. Azt a kérdést nem lehet jól feltenni, hogy a kortárs művész miért veti le a ruháit a színpadon, úgyhogy a nyilvános faggatózástól tekintsünk is el, és nézzünk meg néhány nyilatkozatot. Gergye a mániája szerint a képzőművészettel illusztrál, Schielével példálózik, akinél a meztelenség az önfeltárásról szólt. Szerinte nem érdemes kategorizálni a ruhátlanságot, mert akkor könnyen eljutunk a trendiséghez, és különben is, ez előadásról-előadásra egyedi és semmiképpen nem civil dolog. Máthé Zsolt, aki a TÁP Színház Minden rossz-varieté című előadásának cipósztepp jelenetéből híresült el, a legkevésbé sem találja erotikusnak vagy pornográfnak magát, amint kalácsokkal a térdén, kenyérrel a nemi szervén táncol. Inkább poént szeretett volna csinálni magából, önfeledten, és esze ágában sincs erotikus magazinok címlapján szerepelni azóta sem. Juhász Kata szerint a táncművészetben a meztelen test látványa nem válthat ki a nézőből szexuális gerjedelmeket. Alapélménye, amikor egy politikailag konzervatív francia kisvárosban léptek fel, ahol nem jelenhettek meg meztelenül a színpadon. Alsóneműben táncolták végig a jelenetet, amit ő és valószínűleg a közönség is sokkal erotikusabbnak élt meg, mint az eredeti verziót.
Árvai György szemérmes embernek tartja magát, az ő mellét életében tíz embernél több nem látta fedetlenül. Viszont a színház, amit csinál, kezdetektől fogva a születésről és a halálról szól, és ez nem igazán ruhás történet, ugye. Nála az úgynevezett szobrászati meztelenségnek (rongyok, festékek, anyagok használata) is jelentős szerepe van. Számára az emberi test természetes; vér, víz, bőr, falevél.
Szűcs Edit, mint jó jelmeztervező még kicsinosította a beszélgetést. Hely és idő, azaz kultúra és társadalom kérdése a meztelenség elfogadása - tette hozzá. Ráadásul a táncszínházban praktikus, ha jól látszik a mozdulat.
A megrázó beszélgetést egy állandó kérdező öregúr oldotta fel igen vicces történeteivel. Mintha egy múlt századi fényképből lépett volna elő. Idegenbe szakadt hazánkfia-orvos, akinek egykor a szabad szellemű Nyugaton (lásd még konzervatív francia kisvárosok) fizikai problémát okozott, ha koedukált szaunába kellett mennie. Szelaví.
Budáról Pestre, ismét csak régimódi történetek, az Ady Endre Múzeum, Ady és neje utolsó pesti lakása volt a következő állomás. Csinszka-szalont tartott Havas Judit irodalmár, ami abból állt, hogy a belvárosi bérház múzeuméjszakázóktól zsúfolt szobáiban, teáscsészékből lógó filterekkel járkáló nénik között Rockenbauer Zoltán előadását hallgathattuk volna Adyról, miközben átestünk volna néhány bútordarabon. Szerencsésen lekéstük a prezentációt, úgyhogy egy kisebb tömegben játszhattuk el az Őrült nők ketrece című előadás sajátos, szentivánéji változatát. Havas Judit egy, a csucsai kastélyból hozatott szilvakék bársony bevonatú szalon garnitúra és a székeikbe rémülten simuló hallgatóság között hirtelen szavalni kezdte a Ki látott engem? című verset. Fenyegetően gesztikulált, amitől azonnal sokkos állapotba kerültem, és rá kellett gyújtanom. A füst a múltban élés metaforája számomra, úgyhogy ez rendben is találtatott. Aztán Schubert Éva következett a saját kedvencével, amelyet a régi iskola gesztusmagyarázós módszereivel adott elő. Ha szivárványról mesélt, felnézett a képzeletbeli égre, azaz a plafonra, átszellemült tekintettel, mi pedig utánoztuk, természetesen. Magunk is a hakni queens közösség tiszteletbeli tagjaivá váltunk, de amikor körbehordozták a köteteket, hogy mindenki válasszon verset magának és olvassa fel, akkor inunkba szállt a bátorságunk és meredten néztük a parkettázatot. A nyitott felolvasó esten újabb női kunsztot tanultam. Eddig csak a melltartómat bírtam levenni a ruhán keresztül, amivel irodalmi táborokban gyakran kivívtam az épp unatkozó társaság elismerését, most egy hetven körüli padtársam két Ady-opusz között megmutatta, hogyan távolítható el a titokzokni a szandálból való kibújás nélkül, egyetlen rántással, a lábujjaknál, elöl.
A közeli Petőfi Irodalmi Múzeum maradt az utolsó menedék. A Térey János - Kiscsillag zenekar irodalmi esztrádműsorát már rég lekéstem, sajnos. Pedig, ha valamiért, újabban a szövegírás versus költészet népszerűsítő projektekért szerettem ide járni. Tavaly itt született szoros szövetség, némi szervezői, menedzseri nyomásra a Quimby zenekar rockandroll számai és Kemény István kortárs magyar költő versei között. Azóta is az örök asszociációs mezőket vadászom szüntelen. A markáns Térey és az újszentimentális Lovasi menyegzőjét talán még megismétlik valahol. Ami maradt: tárlatvezetés Máté Gábor végzős színészosztályával a "Nekünk ma Berlin a Párizsunk" - magyar írók Berlin-élménye 1900-1933 című időszaki kiállításon. A teátrális túra fülledtre sikerült, de megidézte Kassák, Balázs Béla, Moholy-Nagy szellemét, a metropolisz egykori avantgarde műhelyeinek hangulatát. Mondjuk, jól jöttek az idézetekhez a filmrészletek, plakátok, báli meghívók, hivatalos levelek is. A huszadik század első felében Berlinben élt-járt magyar alkotók kicsit jobb helyzetben voltak (no nem anyagilag), mint a maiak. De lehet, hogy ezt csak a nosztalgikus hangulat mondatja velem, az egész estét betöltő időutazás fáradtsága, a vodka-kávé effekt, ami nyitva tartotta a szememet. A "Kosztolányi összes fényképe" névvel ellátott szobában eltévedve már magam is elbizonytalanodtam, hogy melyik évben, hányadik században és milyen városban vagyok. Desiré hosszan állta a tekintetemet, átnézett téren és időn, elpanaszolta a gyerekkorát, a Brenner Jocóét is, azt mondta: helló, jól nézel ki, és el ne hidd bárkinek, hogy nem élünk, és nem vagyunk itt most is veled.
