Azért maradunk néhányan a következő megállóra is. Odabent pedig már egész csődület fogad. Minden terem zsúfolásig tele, legalábbis az Anton Corbijn-kiállításban. Egy középkorú hölgy elégedetlenkedik: festészet nincs? Festészet nincs itt? De, gondolom magamban, a harmadikon akad, de nem fog tetszeni?
A fiatalabbak szinte fesztiválhangulatban flangálnak ki és be, vagy ücsörögnek a padlón, és kedvenceiket nézegetik Corbijn képein. Dave Gahant, Iggy Popot, a Joy Divisiont, Cameron Diazt, Naomi Campbellt és Kylie Minogue-ot. A vitrinekben lemezborítók, mint becses, érinthetetlen, drága kincsek, természetesen szintén Corbijn tervezései, fotói, pedig bárkinek meglehetnek otthon is. Hát nem csodás, hogy a mai húszéveseknek természetes, hogy ilyesmit is kitesznek egy kiállítóteremben? A múzeumba járás népszerűsítésére tökéletes táptalaj egy ilyen populáris kiállítás, aki idetéved, nem csalódik. Rendkívüli képek, hatásos pillanatok fogják meg az egyszeri látogatót. Az állandó kiállításon, azon a bizonyos harmadik szinten már csak lézengenek, de azért nem lehet panasz.
A filmvetítések és koncertek után Lugosi Lugo László fotográfus tarja az esti kilenc órás tárlatvezetést, nagyjából kétszáz fő számára, de nem jön zavarba, pedig azt mondja, igen. Ekkorra már tényleg óriási a tömeg, régi ismerősök ütköznek össze és borulnak egymás nyakába, nehézkes a haladás, a feliratok megvizsgálása érdekében olykor hosszabb-rövidebb várakozás szükséges. Bár a legtöbb esetben az ember csak bizonyosságra vágyik, hogy kiderüljön, még mindig összekeveri-e az A csodabogarat B-vel, vagy fordítva? De az is lehet, hogy a Zwack-programok után már nem oly biztos az ítélőképesség, és sokan ezért böngészik mohón a feliratokat.
Akárhogy is, a Ludwigban remekül érzi magát a közönség. Mondhatni, jó társaságban vannak. Nekem sem akaródzik hamar hazamenni, de végülis megtámadom a buszmegállót, hogy szippantsak még egy kis közösség-hangulatot utazás közben.
