Csak az időjárás okán voltak délután zárva a spaletták, mert hatkor már kínálták a pécsi múzeumok a hiánytalan palettát: a hat nyitvatartó múzeum megmutatta a vágyott művészetet (Csontváry Múzeum), a közkedvelt szépet (Zsolnay Múzeum), a helyi fontos emlékeket (Várostörténeti Múzeum, Néprajzi Múzeum), a távoli érdekességeket (Várostörténeti Múzeum), a természetet, a megszokottnál okosabb figyelemmel (Természettudományi Múzeum), és gondolt a kis, illetve nagykorú gyermekekre (Schaár Erzsébet "utca") is. Mondhatnám, szellők szárnyán, de őszintén szélhordtán jártuk végig hol fogyó, hol gyarapodó társasággal a várost: a Káptalan utcában (Múzeum utca volt ez, amikor naponta erre vettem a hazafelé utat) éppen megállt egy család, hogy befelé lessen az udvarba, ahol a bábosok fejvakargatva készülődtek színpadot igazgatva az előadásokra, amikor egy széllöket felborította a család apraját: az anya mosolyogva vette fel a csodálkozó kislányt, az apa nem bírt magával, röhögött, a nagyszülők elkeseredve hívták fel a figyelmüket arra, hogy jobb lenne hazamenni ebben a csúnya időben. Jobb lenne, de az ember néha a rosszabbat választja, felelte töretlen jókedvvel az apa. És olyan is van, hogy nem választja: a helyi svábok gyötrelmes történetével ismerkedtek, akik elnéztek a várostörténeti kamara-kiállításra, az udmurokról szóló beszámoló gazdagsága pedig meglepő. A helyi természetről elképesztő sok érdekességet találtunk a szakemberek segítségével, bár a soft-kabócákról, vagy mediterrán mecsektücsökről maradtak kétségeim. A Csontváry Múzeumban különös dalestet tartottak, egy pont ilyesmire vágyó közönség előtt, mert volt valami képtelenség abban, hogy a Baalbek, a Magányos cédrus mellett Lehár és Huszka-dalokat énekeltek, de pont ettől tökéletesen illett ide: ez az életmű is majdnem képtelenség. Normális ember őrültnek mondja, jobb híján azokat, akiknek az a teher adatik, hogy többet látnak az egészből - akik hallgatnak minderről, azok nagy eséllyel kezeltek, akik kényszeresen közlik ezt, mélyére látnak, próféciálnak, azok a művészek. Nekik, ha nincs kivételes szerencséjük egy olyan elfogadó környezettel, amilyen leginkább a mesében van, vagy a pszichológiatankönyvekben, akkor jobb, ha útrakelnek. Csontváry aztán meg sem állt a civilizáció nyugati felének forrpontjaiig (járna neki egy élet keletre is, ezt innen üzenjük), hogy mintaszerűen megfesse azokat, szabályokat figyelmen kívül hagyva. Nem volt naiv persze, "csak" szabad: negyvenegy évesen kezdett festeni, tudta, miért. Egy építész, Gerlóczi Gedeon vásárolta fel aztán Csontváry legtöbb festményét - még a festő halála előtt, hogy aztán még évekig, évtizedekig hadakozzon azok elismertségéért, így többek közt az ő igyekezetének köszönhető, hogy a hetvenes években Pécsre került - ha darabszámra nézzük - a képek fele. Erről jut eszembe egyik első, témába vágó élményem: egri osztálykiránduláson
