A Múzeumok Éjszakája most először ébredt fel egészéves álmából, hogy ősszel is felpezsdítse kicsit a rossz időbe és kifordult esernyőkbe belekeseredett emberek mindennapjait. A nyári, múzeumtól múzeumig tartó andalgást így ezúttal a múzeumtól múzeumig való fagyoskodás váltotta fel - amelynek viszont kellemes velejárója az összebújás. Emellett természetesen nem hagyható figyelmen kívül a forralt bor és a sült gesztenye borzongató illata sem, amely például a Nemzeti Múzeum kelléktárát gazdagította: a múzeum udvarán sorakozó fáklyák apró lángoszlopokként irányították a figyelmet a leginkább egy karácsonyi vásárt idéző bódékra. Odakint tehát adott a szabadtéri együttlét nyárról megmaradt - némileg módosult - (meg)szokása, bent viszont már a középkor atmoszférája legyinti meg arcunkat.
Az előtérben a S.A.G.A. Európai Harcművészetek Iskolájának középkori lovagjai okítják a népet a különböző harcászati fortélyokra, a gyerekek pedig maguk is lovaggá avanzsálhatnak egy rövid páncélingöltés erejéig. A lovag azonban nem lovag a hőn áhított hölgy nélkül: nem messze egy kislány feszeng királylány-ruhájában, zavarja a fényképezés, szerénysége egy igazi úrhölgyé. A múzeum időszaki kiállításában igazi királylányok engednek minket kis időre maguk közé, míg Csukovits Enikő történész Mátyás király és Beatrix királyné különös házasságáról árul el helyenként meglepő részleteket. Kiderül például, hogy kezdetben még a hálószobában is a latin volt az említett hitvesek közös nyelve, illetve hogy "első", nápolyi esküvőjükön a királyt unokatestvére helyettesítette az oltárnál.
A kantele nevű - leginkább a cimbalomhoz hasonlítható - ősi finn népi hangszer egyszerre juttatta eszünkbe a hárfa légiességét és Mike Oldfield szárnyaló dallamait. A koncert dalai közül furcsa módon több olyan is akad, amely úgy végződik, mintha elvágták volna. (Ez talán összefüggésben van a kiállításon felvonultatott finn ollók jelentőségével?) Vagy mintha folytatódnának, csak éppen valahol bennünk zengnek tovább. Eközben a soron következő Kalevala szereplői olyan észrevétlenül szállingóznak keresztül a közönség sorain, mint a messzi múlt baljós árnyai, akik alig várják, hogy ősi erőiket szabadjára engedhessék. Ez meg is történik, amely komoly kontrasztélményt csap a nézők arcába a finn népdalok tisztasága után. Néhány szülő mosolyogva vonszolja kifelé a rajzsarokban pillangósra festett arcú kislányait: ők már a Kalevala nélkül is megkapták a maguk megfelelő méretű finn-adagját.
