Három remek múzeumpedagógiai projekt született meg az utóbbi időben a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) égisze alatt. Létrejött egy múzeumi mesekönyv, az úgynevezett Csáth-kísérletek, valamint egy-program, amellyel az intézmény a társadalom perifériáin élőket segíti. A múzeumpedagógus szerepéről, lehetőségeiről Czékmány Annával, a múzeumpedagógiai osztály vezetőjével beszélgettünk.
A PIM múzeumpedagógiai tevékenységében észrevehető egyfajta perspektívaváltás. Milyen szemléletben születnek a projektek?
A perspektívaváltás valójában a múzeum és a pedagógia alakulásának eredménye. Ma a tudást nem egy csomagként képzeljük el, amit ide-oda lehet adogatni. Egyre inkább az a cél, hogy a látogatók maguk teremtsék meg az információt.
Itt nem kell csendben lenni. Itt minél többet kell kérdezni. És sokféleképpen lehet viszonyulni, nemcsak egy adott – helyesnek vélt – módon. A kiállítótérben semmi sem evidencia, nincsenek kinyilatkoztatások. Kérdések vannak, és a kérdések mentén felépített egyéni vélemények.
A foglalkozásokon a közösségben megélt egyéni sikerélményeket próbáljátok erősíteni. Miért fontos ez?
A gyerekek végtelenül hálásak a pozitív visszajelzésekért. A csoportos munka előnye, hogy a gyerekek véletlenszerűen kerülnek össze, olyanok dolgozhatnak együtt, akik az iskolában nem lépnek kontaktusba. Ezáltal egészen más oldalról ismerhetik meg egymást.
Az agóra funkció lép életbe: fontos, hogy a gyerekek lássák, hogy ugyan van egy vélemény, amit a csoport egésze közvetít, de az egyén véleménye ugyanúgy releváns. Ha pedig valaki mégis átlép egy határt, azt meg lehet úgy beszélni, hogy ne a gyereket érje kritika.
Fontos az is, hogy ők dolgozzanak a térben, ne mi legyünk, akik elmondják az információkat. Így egészen más lesz a tárgyakhoz és a kiállításhoz való viszonyuk.
Hemrik László, a Ludwig Múzeum munkatársa is úgy gondolja, hogy a legfontosabb a már meglévő tudások megerősítése, nem a túl sok információ átadása, mert az csak bezárja a diákokat.
Részben igazat adok neki, másrészt pedig azt gondolom, hogy teljesen mindegy. Szerintem az a fontos, hogy ne legyen túl nagy szakadék a csoport alapvető szocializációja és a múzeumpedagógus kommunikációja között.
A gyerekek nem az átadott információkra emlékeznek, hanem, hogy mennyire érezték otthonosan magukat. Ha szerették, akkor legközelebb már kevesebb bennük a távolságtartás, szívesebben jönnek. Nem olvasóvá neveljük a kicsiket, hanem olyan emberekké, akik egy kiállításba lépve fel tudják fejteni az információkat, otthonosan mozognak, nem feszengenek. Akik azt érzik: ez az ő agórájuk.
Amikor legelőször érkeznek meg ide a diákok, biztosan van bennük némi távolságtartás. Hogyan indítasz velük?
Nagyon egyszerű. Azt mondom: üljetek le a földre. Létrejön közöttünk egy cinkos összekacsintás, világos lesz számukra, hogy itt nem azok a szabályok érvényesek, mint az iskolapadban. A kiállítótér informálisabb tér az iskolapadnál: le lehet hasalni, lehet rohangálni, hangosan beszélni. Az egészben van valami icipici, jópofa tiszteletlenség, pimaszság, ami jó hatással van a kreativitásra.
Nekem nagyjából 15 másodpercem van felmérni, hogy az adott csoporthoz miként lehet szólni. A tanárral váltok három mondatot, majd bemutatkozom a gyerekeknek. Addig megnézem, hogy ők csoportként hogyan mozognak, kik lehetnek a hangadók. Ha ennyi idő alatt nem sikerülne, akkor elvesznék.
És ha nem sikerül?
A múzeumpedagógia nagy restanciája egyelőre, hogy még nem tudjuk mérni, hogy milyen következményei vannak egy sikertelen foglalkozásnak. A diákok nem mondják meg a véleményüket, még anonim módon sem.
Korosztályoktól függ, hogy kivel könnyebb, kivel nehezebb dolgozni?
Inkább alkat-, mint korosztályfüggő, hogy ki mennyire nyitott. De vannak csodálatos korosztályok: az alsósokkal, az óvodásokkal varázslónak érezhetjük magunkat, ők bárminek nagyon örülnek. De nincs olyan korosztály, akit ne lehetne megszólítani. Ha mégis bezárnak, akkor valószínűleg a múzeumpedagógus valamit nem jól csinál. Akkor nem működött aznap a kémia, vagy dramaturgiai hiba csúszott a konstrukcióba.
Nemcsak korosztályoknak szóló foglalkozásaitok vannak, komoly hangsúlyt fektettek a hátrányos helyzetűeknek szóló projektekre is. Itt van például a Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program (VEKOP). Hogyan jött ez létre?
A VEKOP előzménye volt a Skanzen által kiírt pályázat. Egy roma középiskolával dolgoztunk együtt, de nagyon túlléptem a saját kompetenciáim, és a struktúra sem volt fenntartható.
Innen kezdtünk el gondolkodni azon, hogy miként lehet kiépíteni egy intézménnyel egy kapcsolatrendszert úgy, hogy az elkezdett munka a pályázat lezárását követően is működtethető legyen. A VEKOP során pesti alapítványi vagy szegregált iskolákkal vettük fel a kapcsolatot: nyolc iskolával működünk együtt.
A programban szociokulturálisan hátrányos vagy megértési nehézségekkel küzdő gyerekek vesznek részt?
Vannak integrált családi sétáink és integrált családi napjaink az enyhe fogyatékkal élők és az autisztikus sprektumzavarral küzdők számára. A VEKOP pedig kifejezetten a hátrányos helyzetű, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekre, valamint a beilleszkedési és tanulási magatartászavarral küzdőkre fókuszál.
A PIM ezzel igen sokat tesz a társadalmi felelősségvállalás tekintetében.
Mi, akik itt dolgozunk, szentül hisszük, hogy ennek az intézménynek van egy érvényes társadalmi célja és felelősségvállalása. A VEKOP lényege, hogy ne csak a belváros közepén élő high societyt szolgálja ki a múzeum, hanem hozzunk felszínre társadalmi problémákat, és foglaljunk is állást bizonyos kérdésekben. Az ország harmadik legnagyobb közintézményeként kötelességünk, hogy az emberek elé tárjunk bizonyos problémákat, hogy láthatóvá tegyük a társadalom perifériáján élő csoportokat is. A múzeum egy hatalmi intézmény, ennek megfelelően nem is lehet soha neutrális, de éppen ezért kellenek ilyen jellegű eszmerendszerbeli állásfoglalások.
Milyen eszközökkel tudjátok érzékenyíteni a többségi társadalmat?
Szakmai konferenciákat szervezünk, kiadványokat hozunk létre, a nehéz témákat feldolgozó kiállításokat csinálunk. A múzeum képes arra, hogy beemelje ezeket a témákat a közbeszédbe, és hogy felállítsa a keretrendszert, amelyen belül hatékonyan lehet foglalkozni ezekkel a problémákkal. Fontos, hogy legyünk transzparensek, és hogy hatékonyan kommunikáljuk a társadalmi szerepünket is.
Mi történik, amikor a hátrányos helyzetű diákok megérkeznek a kiállítótérbe?
Először kimegyünk a PIM elé és beszélgetünk velük. És van egy társasjáték is, amelyben ő maguk a bábuk, és egy óriási dobókockával dobhatnak. Ezután jövünk vissza a múzeumba, amelynek szintén van egy sajátos dinamikája: először a palotasoron haladunk végig, azután megérkezünk a Petőfi-kiállításba.
Mennyiben és miben más az ő viszonyulásuk?
Egy csoda, amit ilyenkor látunk. Ezek a gyerekek még sohasem voltak ilyen helyen. Sokkal nyersebben kíváncsiak, mint egy stabil háttérrel rendelkező gyerek. Mindent megkérdeznek és nagyon primeren reagálnak. Ennek megfelelően náluk egyáltalán nem működnek a kvázi kulturális normák, amiket egyébként is próbálnánk megkérdőjelezni. Eszük ágában sincs csendben maradni, mindenhez hozzányúlnak. Ők tapasztalnak: tapogatnak, kérdeznek, és amire kíváncsiak, arra nagyon mohón kíváncsiak.
A múzeumpedagógia a múzeum falain kívül is működik. Nemrégiben elkészítettétek a Titkos átjáró nevű kiadványt, egy múzeumi mesekönyvet. Hogyan kell ezt elképzelni?
Mesék vannak benne. Kádár Anna kolléganőm készítette a könyvet a gyerekek és a PIM múzeumpedagógus csapata (Kodolányi Judit, Sóki Diána és jómagam) segítségével. Volt egy nyári tábor, ahol minden reggel meséltünk, és a gyerekek tovább szőtték a történeteket. Ezt követte egy tesztidőszak és egy szűrés, így nagyjából másfél év alatt született meg a kötet, aminek lesz folytatása is.
A kiadvány alapötlete volt, hogy vegyük komolyan a nevünket, és mutassuk meg a Károlyi-palotát ebben a könyvben. Hatalmas viták voltak a műfajról, felmerült a kalandregény, a múzeumi foglalkoztató, a beszélgetős könyv ötlete is, végül egy hibrid lett belőle.
Az egyik mese egy K. Dezső nevű vakondról szól, akinek az ősei a csöveket tisztogatták a palotában, ő pedig betévedt a Relikviatárba. Nem küldték el, mert mindent megtisztogatott, majd rászokott arra, hogy mindenre rákérdezzen: miért is érték például egy félbevágott nyakkendő?. Kiállításokat kezd rendezni, de mivel agórafóbiája van, ezért ezek a tárlatok rejtett zugokban jönnek létre. Ehhez a történethez van foglalkozásunk is: a célja, hogy a gyerekek megtalálják K. Dezső kiállítását, majd a végén maguk is csináljanak egyet.
A kötet képei teli vannak humorral.
Fantasztikus grafikusunk, Fatér Anna óriási poénokat rejtett a rajzokba. A könyv vállaltan didaktikus, viszont az illusztrációk böngészős csodabirodalmak, ahol minden kis négyzetmilliméteren kinyílik valami, ami felcsillantja az embert. Kár lett volna kihagyni a lehetőséget, hogy ezek a lények meg is mozduljanak, ezért elkészült a könyvhöz egy trailer is.
Célja a könyvnek, hogy a gyerekeket a múzeumba csábítsa?
Egyáltalán nem. Ha el tudnak jönni, annak nagyon örülünk, de a könyv önmagában is működik. Viszont a könyv ismerete plusz élményt ad a múzeumba látogató gyereknek. Volt, aki például megsimogatta a Lotz-terem tapétáját, állítva, hogy érzi ott K. Dezsőt, más pedig azóta is keresi a titkos átjárót.
Hasonlóan önmagában is érvényes a Csáth-kísérletek nevet viselő projektetek is. Mi ez, és milyen elemekből áll?
A PIM-ben teljesen fehér terület volt a fiatal felnőtt korosztály, akik nem csoportként jönnének a múzeumba. Nem tudtuk, hogy mivel és hogyan lehetne őket bevonzani egyénileg. És akkor megszületett Sóki Dia ötlete: egy csodabirodalmat épített a Csáth-kiállításunk köré. Elkészült egy honlap, rengeteg információval, egy Kaleidoszkóp nevű alkalmazás, ahol a Csáth-novellák részleteit lehet hangzóvá tenni. És létrejött egy design kiadvány, amelyben a feladatok szomatikusan ingerlik az embert: tépj ki a szövegből, varrj bele, nézz át rajta. Ez egy kísérleti kiadvány. A projekthez kapcsolódik még egy múzeumpedagógiai foglalkozás, egy városi séta is. Úgy tűnik, hogy ezek is nagyon működnek.
Nyitókép: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
