„Na, hát ezért érdemes!” – Gimesi Dóra könyvheti emlékei

Mikor járt először a könyvhéten? Emlékszik, milyen kötetet vitt haza? Kitől kért dedikálást?

Szegedi lány vagyok, a Vörösmarty téri „nagy könyvhéten” gimnazista koromban jártam először, édesanyámmal. Nagy rajongója voltam akkor Faludy György munkásságának – a mai napig szeretem –, ezért óriási öröm volt, hogy dedikálta nekem a Faludy Tárlata – Reneszánsz költészet kötetét. Azt hiszem, motyogva elmondtam neki, hogy a nagymamám egyik legkedvesebb könyve a Villon-kötet, amit megörököltem tőle, és én is betéve tudom… vagy csak el akartam mondani? Nem emlékszem. A dedikálás mindenesetre biztosan megtörtént, a dátuma 2003. Anyukámmal azóta minden évben egymásnak is veszünk egy-egy friss könyvheti könyvet, ezt a szokást a mai napig tartjuk. 

Kivel beszélgetett volna szívesen, de nem merte megszólítani? Mármint látogatóként, és mit kérdezett volna tőle?

Nem tudom, a fenti Faludy-beszélgetés megtörtént-e, ha nem, akkor ez a válasz. Azt hiszem, más íróval nem volt ilyen késztetésem. Szemérmes embereknek képzeltem az írókat, akik inkább írni szeretnek, nem beszélgetni, én meg nem akartam zavarni őket. 

Íróként hogyan készült az első ünnepi könyvhetére? Mennyire izgult?

Alapvető élményem a rettegés mindenféle nyilvános szerepléstől, így feltehetőleg nagyon izgultam. Szerencsére ezeket utólag törli az agyam. De szerintem azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. 

Gyakorolta az aláírását? Esetleg megtervezte, hogy mit fog írni a könyvbe?

Nem, ilyen nem történt. Mindig bajban vagyok, ha ismerősöknek kell írni valami szépet, személyeset – sajnos egyáltalán nem vagyok jó ebben, és szorongok is az efféle elvárásoktól. 

Mennyire volt emlékezetes beszélgetése egyik vagy másik olvasóval?

Egyszer odajött két egyetemista korú lány az összes Időfutár-kötettel. Lelkesen mesélték, hogy nekik ez a könyvsorozat a gyerekkoruk meghatározó olvasmánya, hogy magukra és az azóta is tartó barátságukra ismertek Hanna és Zsófi alakjában, hogy azóta is újra és újra elolvassák, poénokat idéznek belőle, és nagyon köszönik, hogy megírtuk, mert a saját mitológiájuk része lett. Amikor aláírtam a valóban rongyosra olvasott köteteket, valami leírhatatlan, vad öröm szállt meg. Hogy: „Na, hát ezért érdemes.” 

Fotó: Lakos Gábor