Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár a Magyar Állami Operaházzal műfordítóként áll szakmai kapcsolatban, de magánemberként, a műfaj kedvelőjeként is erős szálak fűzik az intézményhez.
Ha valakinek a szülei annyira kötődnek az operához, és magához az Operaházhoz is, mint önnek, akkor egyszerűen belenő ebbe a világba, és adott, hogy szereti a műfajt?
Nem, ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Édesapám nem csupán rendező, hanem egy időben az intézmény igazgatója is volt, és otthon a munkahelyeként, egyfajta üzemként beszélt az Operáról. Miként édesanyámnak is operaénekesként ez a munkahelye volt. Természetesen ez nem csupán ennyit jelentett nekem, hiszen hallottam őt, amint gyakorol a szobában, sőt az is visszacseng a fülemben, hogy amikor a Toscára készült, akkor feltett hanglemezeket, és meghallgatta, hogyan énekli ezt Callas, Tebaldi. Régi, klasszikus 33-as fordulatú bakelitlemezekről beszélek.
Mégis melyek voltak az első operai emlékek?
A legelső emlék a félelem. A diótörőt láttam, és az Egérkirály nagyon ijesztő volt. De arra is emlékszem, hogy kisgyerekként milyen nehéz volt feldolgozni, amikor Cso-cso-szánként láttam édesanyámat. A szerep szerint öngyilkos lesz, és bár ezt a rendezés nagyon diszkréten a színfalak mögé helyezte, egyértelmű volt, mi történik.
Vagyis nem volt sima az út a műfajhoz?
Egyáltalán nem. Én az operát felnőtt fejjel szerettem meg, amikor külföldi vendégek jöttek hozzám, és elvittem őket opera-előadásokat nézni. Mert szép az épület, mert jók voltak az énekesek. Remek Carment láttam például, amihez a szüleimnek nem volt köze. Talán éppen ez volt a fordulópont. Szó szerint és képletesen megváltozott az addigi benyomás, mert a főbejáraton mentem be.
Volt ösztöndíjas Berlinben, mostanában sokat tartózkodik Londonban is, beszéli az operairodalom meghatározó mennyiségű darabjának nyelveit (olasz, francia, német, angol). Külföldön is rendszeresen ellátogat előadásokra?
Bevallom őszintén, Londonban nagyon drága az opera, csak egyszer-egyszer engedhetem meg magamnak. Viszont ott a „népopera”, a Coliseum. Múltkor arra sétáltunk, és pillanatnyi ötlet hatására megkérdeztük, mi van műsoron aznap este. A Tosca szerepelt, és még jegy is volt. Megnéztük. Ami a nyelveket illeti, néha előfordul, hogy nem érteném az énekest, ha nem tudnám, mi a szöveg. De ez nem feltétlenül baj, a műfaj lényege, hogy az érzelmeket a hangok közvetítik. Régi emlékem egy budapesti Figaro házassága-előadásról, hogy magyarul énekelték, de egy bolgár basszista is vendégszerepelt. Volt egy pillanat, amikor mondott valamit bolgárul, és a szövegkönyv szerint az volt rá a magyar válasz, hogy: ön biztos ebben? Olyan nevetés tört ki, hogy percekig kellett várni a folytatásra.
A Figaro házasságát most úgy játsszák, hogy az ön fordítását írják ki hozzá magyarul.
Még Fischer Iván kért meg, hogy készítsem el a magyar szöveget, és nagy öröm, hogy az Opera megtartotta. Nem kellett az énekelhetőség kényszerével megküzdeni, így felfedezhető, hogy mennyi humor van a szövegkönyvben.
Most is fordít az intézmény számára.
Igen, de ez már sokkal kötöttebb feladat. Händel Messiásának van egy német nyelvű változata, amit Mozart dolgozott át. Ennek decemberben van a bemutatója, és ezt magyarul szeretnék előadni. Itt bizony minden mondatnál el kell énekelnem fordítás közben magamnak a dallamot, hogy kijöjjön a ritmus, a szótag, sőt még olyan dolgokra is kell figyelni, hogy bizonyos nehezen énekelhető részek, ha lehetséges, a-hangra jöjjenek ki. De így végigdalolhattam magamnak a teljes Messiást.
Nyitókép: Nádasdy Ádám, fotó: Bielik István
Az eredeti interjú az Opera Magazinban jelent meg,
