Volt egyszer egy Woody Allen film, a Hatalmas Aphrodité, melyben a főszereplők párkapcsolati válsága egy görög kar aktív asszisztenciája mellett zajlott, nos, Pataky Klári bemutatójában, a Felhőman című darabban mintha egy kissé hasonló helyzettel találkoznánk. A színen egy roppant szenvedélyes tragika ? Kántor Kata ? és egy végletesen magába fordult férfi ? Szász Dániel ? akik feltűnően nem értik egymást, körülöttük pedig egy háromfős kar ? Dányi Viktória, Egyed Beáta, Mikó Dávid ? örvénylik és sodorja bőszen a cselekményszálakat. Van, hogy suta őrangyalokként terelgetik a főszereplőket egymás irányába, egy-egy simogatással, apróbb lökéssel, öleléssel, máskor ironikusan ?feliratoznak? egy-egy jelenetet, csiripelésükkel súlytalanná téve egy vallomást, vagy dublőrként pattannak a hős és hősnő karjába a LEGO-szerűen felcserélhető szerelmek banalitását felmutatandó.
A társfüggő nő-érzelmi analfabéta férfi a leggyakoribb és legértelmetlenebb, legmedőbb párkapcsolati szimbiózisok egyike, melyben a felek lényegében semmilyen formában nem képesek kommunikációra egymással. Szó nincs arról, hogy ebben a helyzetben a nő áldozat lenne, a férfi pedig rosszfiú: hiszen a felfokozott, hisztérikus érzelmesség, a nekifutásból startoló ölelésrohamok és a frusztrált követelőzés minimum olyan fárasztó, mint a passzivitás, introvertáltság és határozatlanság. Egy operai hevületű nő és egy képregényfigura érzékenységével bíró férfi esetében sosincs közös részhalmaz. A Felhőman ezt a kommunikációs defektet járja körül, ? számtalan ismétléssel és varációval ? struktúrájában is a berögződött játszmákat felidézve.
Szász Dániel nincs könnyű helyzetben, ugyanis az előadás feléig teljesen passzív szerepben van, sőt, néha kissé olyan, mintha csak ott lenne hagyva a színpadon. Fején fehér tüllpamacsokból készült maszk, mely teljesen elfedi az arcát, a testével pedig csak azt kommunikálja, hogy teljesen visszahúzódott a saját világába, (bár egyszer nekilendül, mint virtuális hősök példájára szétcsapja a levegőt), többnyire mégis inkább csak lóbálja a lábát, malmozgat, mélázik. Mint aki ott sincs. Mint akinek nem ér a neve. Van abban valami szomorú és groteszk, hogy az egyetlen díszletelem a színpadon egy rozoga szék, amin a férfi csücsül: íme, egy felnőtt férfi, aki inkább kiül a kispadra, de nem vesz részt a magánéleti/hivatásbeli/egzisztenciális pontgyűjtő játékban. Hogy mi ér pontot, azt Kántor Kata, a főhősnő kétségbeesett, levegőbe kiabált parancsszavaiból tudhatjuk meg: például a virág, a mozi, a gyűrű, az ambíció, a terasz, Tunézia vagy a mosogatógép. A női főszereplőnek is nehéz feladata van, több stílusban is meg kell mutatnia ezt a furcsa, aszimmetrikus relációt: kezdetben vívódó, tragikus hangvétellel, mintegy belső monológként, később börleszkbe illően könnyed, kissé infantilis modorban, majd teljesítménycentrikusan, a sport-analógiákat gunyorosan kifordítva magukból. A zeneválasztás is azt a hatást erősíti, mintha ugyanaz a kudarcra ítélt történet ismétlődne különböző korokban, de ugyanazokkal a résztvevőkkel, és végeredményben ugyanúgy.
Szász Dániel nincs könnyű helyzetben, ugyanis az előadás feléig teljesen passzív szerepben van, sőt, néha kissé olyan, mintha csak ott lenne hagyva a színpadon. Fején fehér tüllpamacsokból készült maszk, mely teljesen elfedi az arcát, a testével pedig csak azt kommunikálja, hogy teljesen visszahúzódott a saját világába, (bár egyszer nekilendül, mint virtuális hősök példájára szétcsapja a levegőt), többnyire mégis inkább csak lóbálja a lábát, malmozgat, mélázik. Mint aki ott sincs. Mint akinek nem ér a neve. Van abban valami szomorú és groteszk, hogy az egyetlen díszletelem a színpadon egy rozoga szék, amin a férfi csücsül: íme, egy felnőtt férfi, aki inkább kiül a kispadra, de nem vesz részt a magánéleti/hivatásbeli/egzisztenciális pontgyűjtő játékban. Hogy mi ér pontot, azt Kántor Kata, a főhősnő kétségbeesett, levegőbe kiabált parancsszavaiból tudhatjuk meg: például a virág, a mozi, a gyűrű, az ambíció, a terasz, Tunézia vagy a mosogatógép. A női főszereplőnek is nehéz feladata van, több stílusban is meg kell mutatnia ezt a furcsa, aszimmetrikus relációt: kezdetben vívódó, tragikus hangvétellel, mintegy belső monológként, később börleszkbe illően könnyed, kissé infantilis modorban, majd teljesítménycentrikusan, a sport-analógiákat gunyorosan kifordítva magukból. A zeneválasztás is azt a hatást erősíti, mintha ugyanaz a kudarcra ítélt történet ismétlődne különböző korokban, de ugyanazokkal a résztvevőkkel, és végeredményben ugyanúgy.
Kicsit ambivalens helyzetet eredményez, hogy a főszereplő pár olykor háttérbe szorul a hiperaktív kar mögött, akik kidolgozottabb, rafináltabb táncnyelvet kaptak, mint a kulcsfigurák. Elég széles a stílusrepertoáruk, mintha számtalan mozgásnyelv ironikusan kifordított verziója kelne életre általuk, a hanyattfekvős csapásolástól a kifutók csípőrázó menetelésén át a bokszparódiáig. Hullámzó színvonalú darab a Felhőman: nagyon lassan indul, a címszereplő hosszú ideig szinte el van rejtve, és később sem kap elég feladatot, a táncosok mögötti vetítés feleslegesnek tűnik, az elhangzó szövegek nem feltétlenül épülnek be harmonikusan az előadásba, a színház és a tánc közti műfaji billegés most valahogy nem sikerült problémamentesre. Viszont a kar mozgásanyagában sok a szellemesség, a kreativitás, nagyvonalúan záporoznak az ötletek, a kulcsfigurák pedig olyan pontosan elkapnak egy roppant elterjedt csapdahelyzetet, hogy ha akárcsak egy hasonszőrű pár is abbahagyja a Felhőman láttán egymás nyúzását, már megérte.
