Nagy Borbála: Nem attól lesz az ember boldog, hogy gyereke van, vagy éppen nincs

A Mambo Maternica központi kérdése az, hogy legyen-e gyerek, vagy ne legyen – három teljesen különböző történeten keresztül. Miért kezdett el foglalkoztatni ez a téma?

A forrása az én személyes vívódásom. Amikor az ember betölti a 36-ot, közelebb kerül a 40-hez, mint a 30-hoz, és ez néha pánikot idéz elő: én is átbillentem ezen, ekkor ugyanis nagyon felerősödött a gyermekvállalás kérdése bennem és a környezetemben egyaránt. Ez a generációnk egyik központi kérdésfeltevése. Abban bíztam, hogy ez a film majd közelebb visz a válaszhoz.

Nem attól lesz ugyanis az ember boldog, hogy gyereke van, vagy éppen nincs: a boldogságot mindkét úton el lehet érni. Még mindig nem tudom tehát megválaszolni ezt a kérdést, a mai napig ez egy dilemma a számomra. A nők azon csoportjába tartozom, akik bizonytalanok – egyébként elég nagy csoport ez. Arra viszont rájöttem a film készítése közben, hogy sokféle út létezik. A legjobb, ha mindenki úgy alakítja az életét, ahogy szeretné.

Magyarország Nyugat-Európához képest a mai napig jóval konzervatívabban gondolkodik a gyerekvállalásról. A filmben a berlini történetben is láthatjuk ezt, hogy már az is ellenállást szül az idősebb generációkban, amikor egy nő ugyan akar gyereket, de partner nélkül. Annak már nem lehet ugyanúgy örülni. Berlinben élsz: téged milyen benyomások értek e téren?

Eszembe jut erről a kérdésről, hogy pár éve még szokás volt azt mondani a gyermektelen nőkről, hogy biztosan valami baj van velük. Rájöttem, hogy én is ezt gondoltam. Évtizedekig hallgattam ezeket a beidegződéseket, amelyektől nekem is meg kellett szabadulnom. Egyébként ezt Németországban is hallottam emberektől, tehát ez nem magyar fenomén.

Ma már talán több helyen elterjedt a tudatos gyermekvállalás gyakorlata, illetve a tudatos gyermektelenségé is, és már én sem tudom úgy látni a világot, mint a film előtt. Annyit kutattam a témát, beszélgettem emberekkel élőben vagy önsegítő Facebook-csoportokban, hogy most már látom: nagyon sokan gondolkodnak erről, és nem veszik teljesen egyértelműnek azt az utat, ami ki van jelölve. A korábbi külső nyomást teljesen leépítettem, és már tudok arról, hogy mennyire széles a spektrum.

Hogy zajlott pontosan a kutatás, és miket tapasztaltál? 

Elég volt egyszerűen megemlítenem azt, hogy miről csinálok filmet, és a különféle intim sztorik elkezdtek folyni olyan emberekből is, akikkel adott esetben aznap találkoztam először. Például abortusztörténetek: az évek során fokozatosan derült ki a saját barátnőimről is, hogy átestek rajta, mégsem beszéltek róla sokáig.

Ezenkívül számos specifikus dolgot meg kellett kérdeznünk például az örökbefogadással vagy az IVF-fel kapcsolatban, vagy éppen azt, hogy hogyan lehet abortusztablettához jutni Franciaországban. Orvosokkal, örökbefogadókkal beszéltünk, próbáltunk a lehető leghitelesebbek lenni még akkor is, ha mindig a valóság leegyszerűsített verziója marad, amit egy film meg tud mutatni.

A beszélgetések közben is alakult valamennyit maga a forgatókönyv? 

A projekt elején még az sem volt fix, hogy hol játszódnak majd a történetek, ráadásul nem is három magyar nőt képzeltem el, hanem más-más nemzetiségűeket.

És miért lett magyar végül mindhárom főhős?

Volt egy praktikus megfontolás is a hátterében, hiszen mégis ez az első nagyjátékfilmem, így tudtam, hogy nagy meló lesz – és nem biztos, hogy pluszakadályokat kell görgetnem saját magam elé, azaz hogy olyan nyelven rendezzek, amit nem értek. Még tapasztalt rendezőknél is tud rosszul elsülni, hogyha nem értik a nyelvet. Én pedig egy magyar nő vagyok, tehát tudok azonosulni a magyar főhősökkel, és azzal, hogy mit jelent magyarként migrációban élni Nyugat-Európában. Olyan nyelveket választottam, amiket én is beszélek: német, angol és egy pici francia – franciául még csak tanulok, így azt minimálisra vettük. Szintén nagy változás volt az eredeti elképzeléshez képest, hogy a vágószobában alakítottuk ki a végső struktúrát: összefűztük a három sztorit, noha a forgatókönyvben egymás után volt a három történet.

Milyen szempontok szerint választottad ki a színésznőidet?

Nagyon sok színésznőtől kértünk videót: megkértem őket, hogy meséljék el, hogy honnan származik a nevük. Izgalmas és tanulságos volt ezeket végignézni, sokat tanultam belőle. Például azt nem tudtam, hogy az erdélyi keresztnevek azért ennyire különlegesek, mert igyekeztek olyan neveket adni, amiket nem lehetett románosítani – ami egy trend volt a Ceaușescu-érában.

A szóba jövő jelölteket aztán elkezdtük szép sorban behívni. Sipos Vera volt az első, aki meglett Nóra szerepére. Beugrott hozzám Berlinbe, amikor épp Amerikából tartott haza Magyarországra. Teljesen egyértelmű volt, hogy ő a tökéletes választás. A másik két színésznő kiválasztása többkörös volt: Rozit a Nikó című kisfilmben láttam, és akkor döntöttem el, hogy muszáj találkoznunk. Nem beszélt németül, de tudtam, hogy kevesekben van meg az a humor, amit benne rögtön felfedeztem. Orsi is később került képbe a lehengerlő jelenlétével és a rövid szőke hajával: benne az erő és sérülékenység kettősségét kerestem.

A társadalom számos nőket érintő nehézségeket, kérdéseket és problémákat a mai napig tabuként kezel a menstruációtól, az endometriózison át az abortuszig. Oldjuk meg magunkban, csendben. A film vége direkt lett egy ilyen közös pozitív kiállás, avagy bárhogy döntsenek ezek a nők, együtt vannak?

Pontosan az volt a célom a Mambo Maternicával, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról. Ez egy dialóg indítása, és azért nem is adok konkrét megoldásokat, mert végül mindenki magának válaszolja meg a saját kérdéseit – a film csak elindít az oda vezető úton.

A premier után elhangzott az óhatatlan kérdés: ez tulajdonképpen akkor egy női film? Egyáltalán mi az a női film?

A filmem nőkről szól, műfaját tekintve viszont nehéz besorolni. A női film nem műfaj. Olyan ez a megjelölés, mint a sportban a női foci: van a „normális” foci, meg a női foci. Másrészt a férfit sose tesszük hozzá, valamiért csak a nőit kell megjelölni, mintha az valami extra lenne. Ez disszonáns nekem. Miért nem mondjuk ki azt is, hogy férfifilm? Ezzel a bináris gondolkodással nézőket zárnánk ki automatikusan. Én például nagyon szeretem a műfaji filmeket, az akciófilmeket is. De mondjuk a Die Hard férfifilm? És ha igen, akkor én nem tartozom a célközönségbe?

Pozicionálni kell egyáltalán egy ilyen filmet?

Ez egy komplex kérdés. Forgalmazói szempontból mindenképp. Jelenleg például egy science fictionön dolgozom. Miért is ne? Mégis az írás kezdetén mintha én tartottam volna magam vissza olyan értelemben, hogy nem evidencia az emberek számára, hogy nők is alkothatnak ebben műfajban – és ez az én fejemben is ott motoszkált, hogy korlátok vannak előttem. Szerencsére már észreveszem ezeket a régi reflexeket, és gyorsan túllendülök rajtuk.

Évszázadok a patriarchátusban: hasonlónak érzed ezt a saját magadban is fellelt prekoncepciót a „nem beszélhetek róla” hozzáálláshoz, amit korábban érintettünk?

Annyira magáévá teszi az ember ezeket a prekoncepciókat és dogmákat, hogy már lehet, hogy nem is a társadalom nyomja őket ránk, hanem mi magunk nyomjuk saját magunkra. Amikor Berlinben tanultam filmrendezést, volt egy olyan szemináriumom, ami a nők helyzetéről szólt a filmiparban. Kellett választanunk egy-egy női rendezőt, hogy beszélgethessünk róla: mindennap valaki más hozott egy példát. Én Kathryn Bigelow Zero Dark Thirty című filmjét vittem. Azt éreztem, hogy nem értették, hogy miért egy mainstream amerikai akciófilmmel példálózok.

Próbáltam magyarázni, mennyire fontosnak tartom, hogy nők ilyet is csinálnak, ráadásul pazarul, de mindenki más a művészfilmes low-budget vonalon hozott példákat. Szerintem a női rendezőknek nem muszáj női témákkal foglalkozniuk, sőt. A legjobb lenne, ha azt csinálnának, amihez épp kedvük van, mert megtehetik. A Zero Dark Thirtyben pedig az csodálatos, hogy valószínűleg egy sokkal egyszerűbb akciófilm lett volna, hogyha férfi rendezi, így viszont egy teljesen más fókuszú és érzékenységű mozi lett a végeredmény, és a női főhős egy pluszréteget is behoz a filmbe, ami szerintem nagyon izgalmas.

Milyenek az eddigi visszajelzések a filmre: hogyan kapcsolódtak a nézők?

Érdekes volt megtapasztalni, hogy aki nem tudott eljönni a filmszemlés premierre, és egyedül, otthon nézte meg, teljesen mást élt át, mint aki a Corvin mozi legnagyobb termében, a Kordában, több száz másik ember társaságában. A premier dinamikája szuper volt: a nézők egyből vették a lapot, mentek vele, nevettek – az egyedül mozizó emberek pedig sokszor meglepődtek ezen, mert őket inkább elszomorította a film.

Örültem a reakcióknak, mert hiszen még ha ilyen nehéz témákról is van szó, humorral szerintem könnyebb elérni a másikat. Volt, aki megkönnyezte, és számomra is megható volt, hogy érzelmi szinten is működik a film, és talán el fognak rajta gondolkodni. De most már túl vagyunk pár közönségvetítésen is, ott is vegyesek a reakciók. Van, akit szíven üt, van, aki jól szórakozik. Valószínűleg személyes érintettségtől is függ ez. Egyébként szeretném, ha férfiak is megnéznék: hozzájuk is szól ez a film – minden férfihoz, akinek van női partnere, nővére, édesanyja, barátnője.