A nagy egyéniség formálja a zenekart - KOCSIS ZOLTÁN

- Ha egy ennyire elfoglalt, világjáró művész, mint Kocsis Zoltán, egymás után két koncertet is vállal egy zenekarral, annak jelzés értéke van. Minek köszönheti a Telekom Szimfonikus Zenekar ezt a megtiszteltetést? Netán a műsorra tűzött zeneművek vonzották?

 

- Nem. Itt egyértelműen arról van szó, hogy a zenekar megújulásának vagyunk szem- és fültanúi, ami talán szenzációsnak is mondható, hisz ennél a zenekarnál fenyegetett legjobban a megcsonkítás veszélye. Más kollegáimmal ellentétben, nem osztom azt a véleményt, hogy zenekarokat kell megszüntetni avégett, hogy az elit teljes pompájában csilloghasson. Hiszem, hogy abban az országban, ahol ennyi tehetséges ember van (arányaiban sokkal több, mint például Németországban), meg kell oldani a foglalkoztatást, ahogy Kínában megoldották. A zenei életben két nézet válhat uralkodóvá, egyfelől, hogy el lehet menni, másfelől - s ezt vallom én is -, hogy igenis, itt kell maradni. Már önmagában véve is botrány, hogy egy Kurtág Bordeaux környékén él, és nem itthon. Munkájával, vagy akár a puszta jelenlétével nem minket gazdagít. Ritkán ugyan, de van jótékony ellenpélda is, Eötvös Péter például látványosan hazatelepült. A zenekarok életében új aranykort látok fölvirradni, amit anyagi kompenzáció tekintetében is meg kell oldani, mert a lelkesedés megvan. A Telekom zenekarnál például már a múltkori koncerten is, amelyet nemrég dirigáltam, feltűnő volt az a váltás, ami a régi Matáv és az új nevet viselő zenekar között hangzásban végbement. Hogy ez mennyiben köszönhető az új igazgató, Keller András személyének, arról csak homályos elképzeléseim vannak, mert csak annyit láttam, amennyit velem próbált - de az tény, hogy a vonós hangzás egészen új dimenzióba lépett, soha nem hallottam ilyen szépnek náluk. Sőt, megkockáztatom, hogy más zenekarokat is fölülmúl. Úgy látszik, hogy a nagy zongoristák dirigenssé válása után a hegedűsök vették kezükbe a karmesteri pálcát, a MÁV-nál Takács-Nagy Gábor, itt Keller András. Ezt nagyon hasznosnak tartom, mert egységet biztosít a vonós hangzásnak, ami tulajdonképpen a magyar zenekari kultúra leggyengébb láncszeme volt.

Fotó: Gordon Eszter

Egészen elképesztő a Telekomosok fejlődése, és az a lelkesedés, ami régebben itt nemigen volt tapasztalható. Hallottam például azt a - ha nem is botrányosnak, de elszomorítónak minősíthető - koncertjüket, ami Beethoven Leonora-nyitányával indult, utána meg Ránki Dezső játszotta a c-moll zongoraversenyt, s Ligeti András vezényelte.Voltaképp az ő búcsúkoncertjének szánták. De nem érdemes a múltról beszélni, Ligetinek megvannak a maga vitathatatlan érdemei, de Keller András személyével gyakorlatilag olyan új hullám indult be, amire már régen szükség volt.

 

 

- Igen, de vannak ennek hátulütői is. Például sokkal nagyobb lett a hangzás. Ha Mozart felől közelítem meg, azt is lehet mondani, hogy egy kicsit darabos, vagy egy kicsit túl direkt a hangzás. Na dehát... Ha hosszú távon gondolkodik az ember, akkor a kísérleteknek, tehát a hangzás javítására vonatkozó próbálkozásoknak valamikor el kell kezdődniük. Nem lehet egyből a végeredménynél kezdeni, mert ilyen nincs. Az itt folyó munka komoly garancia. Jóllehet, egy zenekar hangzását, stílusát hitem szerint a vezéregyéniséggel való tartós közös munka biztosítja, de érdemes más zenekarokhoz is elmenni. Én is meg szoktam hívni más karmestereket, hadd lássa az együttes, hogy az enyémtől gyökeresen eltérő zenei gondolkodások is léteznek, ami gazdagítja zenei világképüket.

 

 

- Ez kizárólag annak a következménye, hogy egy Mozart-Haydn bérletben játszom a két zongoraversenyt.

 

 

- A két A-dúrt, igen. Mert már rég nem játszottam Pesten a K. 488-ast, és hát kínálkozott a kis A-dúr is, ami egyáltalán nem "kis" zongoraverseny, csak azért hívják így, mert a 488-as elhomályosítja.

 

 

- Ugyanaz, amit az előbb elmondtam. Ha úgy tetszik, fémesebb, de tisztább lett a hangzás. Intonáció tekintetében nincsenek problémák...

 

 

- Igen, az árnyaltsággal biztos, hogy lehetne dolgozni. De mondom, ez kísérleti fázis, nem szabad végterméknek tekinti, nem is valószínű, hogy egyáltalán létezhet "végtermék" ilyen remekművek esetében. Úgy vélem, hogy egy olyan remekmű utóélete, amilyen a 488-as A-dúr zongoraverseny, voltaképp, a keletkezésétől a világtörténelem utolsó előadásának befejezéséig mindent magába foglal; nem lehet eleget elmondani egy ilyen kivételes műről.

    - A bérletsorozat, amelynek koncertjén játszik, Fischer Annie nevét viseli. Hogyan véledik a művésznő Mozart-felfogásáról, mint - egyebek közt - korunk avatott Mozart-zongoristája? Hiszen ő is előszeretettel játszotta ezeket a versenyműveket.

 

- Legyen szabad megjegyeznem, hogy gyermekkorom meghatározó élményei azok a matiné-koncertek voltak, amelyeken Fischer Annie rendszeresen játszott Mozart-zongoraversenyeket. Jól emlékszem a c-moll, a d-moll, a K. 482-es Esz-dúr zongoraverseny felejthetetlen előadására, holott van interpretáció, amit azonnal elfelejtek. Felfogásom azután sem változott, amikor már személyesen is jól ismertem. Minden alkalommal ugyanaz a kikristályosodott, etalon számba menő felfogás dominált a játékában, amit már gyerekkoromban is megcsodáltam, amikor mit sem tudtam arról, hogy volt egy Dohnányi-iskola, egy egységesnek nevezhető magyar közeledés a bécsi klasszikusokhoz. Csak azt tudtam, hogy ez az előadói stílus az én ízlésemnek nagyon megfelel, s én is így szeretnék majd Mozartot játszani. Én, aki gyermekkoromban a schizofréniáig terjedő azonosulási vágyat éreztem Mozart iránt.  Később nagyon sokat vitatkoztunk, néha bírálta a játékomat, de ez igencsak termékeny vita volt, rávilágított arra, hogy az ő felfogása az európai zenekultúráról nem valamiféle megcsontosodott, konzervatív ízlésből táplálkozott, hanem mélységes meggyőződésből. Azt, hogy pódiumon nem lehet hazudni, Fischer Annietól tanultam meg. Azon kevesek közé tartozik, akiknek az előadása ma sem kopott, mert nem köthető divatáramlathoz, pillanatynyi közízléshez való igazodáshoz, vagy őrült tévhiedelemhez. Klasszikus, a szó legnemesebb értelmében és örökérvényű.

 

 

- Keller pályáját a kezdetektől figyelemmel kísérem. Sokáig furcsa kettősségben élt, a szólókarrier és a vonósnégyesezés váltott vonzatában, de útja végülis azt bizonyítja, hogy a tehetséges ember eljut arra a helyre, amelyre predesztinált. Megértem, hogy a karmesterségnél kötött ki, mert ugyanazt csinálja, mint minden más hangszeres, akinek hirtelen elege lesz abból, hogy a zenekaroktól nem hallja vissza a saját agogikai (tempo-, ritmus-) és akcentuálási rendszerét, s megpróbálja ezt a zenekari játékba átmenteni. Én is hasonló cipőben járok, hisz a Bartók-új sorozat felvételein dolgozva, fölvetődik a kérdés, hogy a népzene műzenébe olvasztásának szubsztanciáját miként lehet a zenekari játékmódba átültetni. Egyértelmű, hogy lehet. Nem hiszek abban, hogy Bartókot másképp kell játszani zenekaron, mint szólókoncerten. Ugyanakkor, egy zenekari játék sosem fogja elérni egy jó szólóhangszeres játékának a tökéletességét, mert heterogén, de éppen ebben áll az ereje.

A nagy karmesterek egyfajta sajátságos viszonyban voltak a zenekarukkal; a hierarchia távolságtartása viszont elmerevítette a jobb kezdeményezéseket is, kialakult egy olyan zenekari játék, amely a gyermekbetegségeivel együtt magában hordozza a kimúlás veszélyét. Ezt kellett megújítani. Az ilyen törekvések mind-mind nagy egyéniségekhez kötődtek: Mengelberg a Concertgebouw-ban, Furtwängler a maga féldilettáns módján, Toscanini a maga sebészi pontosságával, Bruno Walter a zenei világképével, a "technokraták", Karajánnal az élen. Olyan sajátos ízt adtak a prominens zenekaroknak, amelyek révén ezek máig beazonosíthatók. Ezért van igazuk azoknak, akik szerint a vezető karnagyoknak sokat kell dolgozniuk a zenekarral, hogy stílusa legyen. Én évente 35 hetet dolgozom a Nemzeti Filharmonikusokkal.

Fotó: Gordon Eszter

 - A ma induló tavaszi fesztiválon a Nemzeti Filharmonikusok Bartók-ünnepi műsorát vezényli március 25-én a MűPában. Bartók Hegedűversenye után (Kelemen Barnabás játékában) A kékszakállú herceg várának koncertszerű előadása hangzik el Wiedemann Bernadett és Fried Péter közreműködésével. Miért választotta az opera koncertszerű változatát?

 

- Szeretnék egyszer egy olyan Kékszakállú-előadást látni, ahol a szcenika és a rendezés wagneri értelemben véve egyenlő fontossággal bír a zenei anyaggal. De félő, hogy ez azért megvalósíthatatlan, mert a főszereplő, ugye, akárhogy vesszük, maga a vár, ilyenképpen talán tényleg az a legjobb, ha a hallgató számára mindennél tágabb tere nyílik a képzeletnek. A magam részéről úgy vagyok a Kékszakállúval, mint azokkal a regényekkel, amelyeknek a megfilmesítésével nem tudok azonosulni, mert régesrégen kialakult bennem egy olyan kép, mely más elképzelésekkel ütköztetve még inkább fölmutatja a maga igazát. Marad tehát az az alkalmazás, amit mi is választottunk, hogy 25-én a hallgató a várat, a két szereplőt, azok fizikai megnyilvánulásait, viselkedését, jellemét úgy lássa lelki szemei előtt, ahogy elképzeli.