A concertók Mozart korában még felvállalják a rokonságot a szórakoztatni hivatott divertimentókkal és a serenatákkal; a szó a spanyol együtt muzsikálást jelentő concierto szóból eredeztethető, de Mozart idejében is már kapcsolatba hozzák az olasz certare, versengeni igével: a szólóhangszerben a zenekar nem csak együtt gondolkodó társára lel, azzal már nem csak párbeszédet folytat - mint C. Ph. E. Bachnál -, de verseng is vele.
Beethoven huszonkét évesen költözik végleg abba a városba, amit Mozart egy apjának szóló levélben - tehát kissé túlózva - úgy ír le, mint a zongoristák paradicsomát. Haydn fogadja tanítványául, de mivel - korántsem jogosan - Beethoven megorrol a jó Haydnra, az nem is viszi magával már Londonba. Így Beethoven tanulmányait Albrechtsbergernél és Salierinél folytatja. Jellemző, hogy míg e korai művek esetén Beethoven biztatta műve későbbi előadóit a rondófinálé díszítésére, és a második - elsőként publikált - C-dúr concertónak három cadenziája is ismert, utolsó művének első tétele után egyenesen megtiltja a cadenziát, és kiköveteli, hogy az előadók (az utolsó művet Bécsben Carl Czerny játszotta először), ragaszkodjanak a leírtakhoz.
Beethoven zongoraversenyei kedvelt hangszerére, a fortepianóra íródtak, amelynek hangja karcsúbb, mint a mai zongoráké, lineáris; a mély és magas regiszterei élesen különböznek, az akkordok és az éneklő szólamok érzékletesebben elválaszthatók egymástól.
Az első műveket - különösen saroktételeiket - még valóban az incselkedés, a játékosság jellemzi: az akkor harmincezres, Bécs kifinomult ízlésű közönsége vad, lobogó hajú zongorista géniuszként ismerte meg a fiatal Beethovent. "Sok zongorista, írja ekkor- esküdt ellenségem, mert variációim szánalmas figurákká teszik őket." B-dúr versenyművének zongoraszólamát, bemutatói állandó helyszínén, a Burgtheaterben, természetesen maga játssza 1795. március 29-én. A másodikat mely egy Mozart özvegye, Constanza szervezte koncerten csendül fel először, kilenc hónappal később, gyomorgörcsök közt fejezi be. A koncerten, műve előtt, Mozart-műveket hallhatnak a szerencsés jelenlevők Beethoven zongorajátékában. A harmadik zongoraverseny az egyetlen moll hangnemben - tettenérthető ebben is C. Ph. E. Bach hatása - írt concertója. Ez a c-moll mű - melynek lassú tétele különösen megrendítő - egyidőben születik a Patetikus szonátával, a Coriolan-nyitánnyal.
Beethoven 1798-tól kezd nagyon tudatosan komponálni: jegyzeteit már nem hevenyészett, foltos kottalapokra, hanem füzetekbe írja. E füzetek a Beethoven-kutatás legfontosabb dokumentumai, bennük az egyes művek vázlatai szinte összeérnek, így az új versenyműé is az op. 18-as vonósnégyesekével. Bár az új concerto terve már 1800-ban megfogan, a zongoraszólamot Beethoven átdolgozza, így a kottán az 1803-as dátum áll.
Ez már Napóleon időszaka. Ekkor érik meg Beethovenben a gondolat, hogy zenében fogalmazza meg a nagy ember eszméjét. Beethoven esztétikájában a magasztos (Hoheit) és a nagyszerű (Erhabenheit) lesz a leghangsúlyosabb. Bécs első és második francia megszállása következtében hiába biztosította Beethoven anyagi függetlenségét három jómódú, zenéjéért rajongó arisztokrata - egyikük, Lobkowitz herceg palotájában mutatja be a szerző a harmadik versenyművét -, csak arra a pénzre számíthatott maradéktalanul, melyet az Erzherzog, vagyis Rudolf főherceg folyósított számára.
Ám mielőtt az összegeket Beethoven kialkudta, a színházakkal folytatott csatát megrendelésekért, de csak annyit sikerült elérnie, hogy egy koncertre átadták neki a Theater and der Wient. Itt mutatta be 1808. december 22-én a koncertek Gólemjét, egy iszonyatosan megterhelő, négyórás programot, melyben helye volt az akkor elkészült V. és VI. szimfóniának, a IV., G-dúr zongoraversenynek, a C-dúr misének, az Ah, perfido áriának, improvizációknak, és mivel úgy érezte, ennyi jó nem elég, a végére "odabiggyesztette" a sebtében megírt Karfantáziát.
A beethoveni pálya, a versenyművekhez hasonlóan, a csapongó Mozart-közeli művektől az Esz-dúr versenymű szimfonikus grandezzájáig ível; azon túl már csak a kései zongoraszonáták, és vonósnégyesek bensőségessége és szépsége van. Az utolsó versenyművet, melyet elhatalmasodó süketsége miatt már Friedrich Schneider mutatott be Lipcsében, 1810-ben, az angolok az Emperornak nevezték. Joggal. Ez a legszimfonikusabb mű, és bár mindegyikre jellemző a szélsőséges dinamika, nagy kontrasztok, erre különösképpen. Az első tétel francia indulója katonás hangulatot teremt; a második, H-dúr tétel témája csak egyszer szólal meg a zongorán, a szólam kilép a meditáló hangulatból, a felfelé ívelő hármashangzattokkal, majd rátalál a 6/8-os témára - melyre az utolsó tétel is épül - visszatér a rondó formához, és egy pillanatra megáll. Csak az üstdob szól, akár egy elszánt ember szívverése.
Ha napóleoni háborúk korában játszódó nagyregények hőseihez hasonlítjuk a versenyműveket, az első kettő olyan, mint a szeles Becky Sharp Thackeray művéből, A hiúság vásárából, a harmadik és a negyedik a Háború és béke hőseire, Pierre Bezuhovra és Bolkonszkij hercegre; az ötödik pedig ki másra, mint a romantikus művek emperorjára, a Nyomorultak Jean Valjeanjára. Az Esz-dúr versenyművel ragyogott fel utoljára Beethoven versenyműírói tehetsége. Utána érdeklődését - süketsége miatt - a műfaj iránt elvesztette.
2009. december 13. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Joyce Yang zenekari Beethoven-zongoraestje
Beethoven: III. (c-moll) zongoraverseny, op. 37; V. (Esz-dúr) zongoraverseny, op. 73
Km.: Óbudai Danubia Zenekar
Vez.: Héja Domonkos
images0_ef030aecbe7f4c3686552f36b757a16e
