Szerencsés, aki ezen a vidéken, a vajdasági nagy laposon láthatja Nagy József előadásait, hiszen a Franciaországban élt, és csak pár éve újra hazatért, világhírű színházcsináló darabjai mindig ezt a tájat képviselték, innen merítették a szakralitást. Sosem értettem, és Petőfi sem győzött meg, hogy mit lehet annyira szeretni a sík vidékben, az agyagos földben vagy a gázlómadarakban. Először Nagy József zaklatott színpadi rítusai, filmjei, festményei értették meg velem, hogy megőrizhető és a világba bárhova szeretettel elvihető a szűkebb környezet, akkor is, ha Alföldnek hívják és kőkemény. Attól, hogy mindezt az újkori, európai színjátszás megújításának folyamatába is beledolgozta a helyben szervesülő színpadi zenével együtt, számomra mindig hiteles marad. Akkor is autentikus, ha, mint ezúttal, úgy érzem, hogy kifelé megy a színházból, a kisujjából is képes kirázni egy-egy koreográfiát az eddigi referenciákra támaszkodva, szóval hogy a víziói már készek, ergo túlnő saját magán a kultusza.
A gesztus-színházi alapvetései, a mozgások jellege, a figurái, a darabjainak a hangulatai cserébe örökérvényűek. Bármihez fog, esztétikai értéke van. Ahogy átmegy az út másik oldalára, ahogy egybeolvad, ahogy elkülönül. A pantomimből, a kontakttáncból, az akrobatikából, a keleti mozgásformákból és a stilizált jelmezekből olyasmit hozott létre, amire mégis azt lehet mondani, hogy jellegzetesen magyar. Persze a kevés, csak magyarul elhangzó és ettől megemelkedett szöveg, meg a színpadon, élőben elhangzó jazzkompozíciók népzenei motívumai is jócskán hozzáadódnak ehhez.
A 100 tű hosszában valami esszenciálisat (másoknak ismétlődés) láthattunk ebből megint. A szintén magyar zenei anyanyelvre építő Mezei Szilárd brácsás és zeneszerző kompozíciójáról kapta a nevét a darab. Ez is egy gesztus, Nagy József előre engedi a zenét. Nem is kell a cím értelmét keresni, szentséggé válik, régi mértékegységet jelent, biztos az ipari varrodák őskorából való.
A nyitókép egy rituálé, felébrednek a táncszínészek egy zongora alatt, aztán szétkapják a hangszert, teletűzdelik a húrjait náddal, átszellemülten megköpködik. Amikor a zenekar (Mezei, Branislav Aksin harsonás, Pápista Kornél tubás, Bogdan Rankovic klarinétos, Márkos Albert gordonkás, Ervin Mallina nagybőgős, Csík István dobos) elfoglalja a helyét és őrülten játszani kezd, akkor a táncosok is, mint a free-jazz testet öltött hangjai, beindulnak, és egy jól irányított káoszt játszanak el. A sok jó szóló kis helyen is elfér jegyében apró drámák zajlanak a szemünk előtt. Kultikus állatok, kocsmai népség vagy utcán összegyűlt legények táncát látni, amely rendre eléri a csúcspontot, aztán a hátsó ajtón elszivárog, mintha sosem lett volna, csak a jazz dübörög tovább.
A színpad hátterében fekete lapon egy fehér krétával rajzolt szarvast látunk, majd egy külön rituálé keretében pillanatok alatt berendeznek a szereplők körülötte egy saját maguk által a nyílt színen megalkotott képekből álló kiállítást. Fehér festékbe mártott szalmacsomó-, ugráló kötél-, szájból nyálfolyó festmények ezek, már-már az akcionista performanszokhoz foghatóan gyomorforgató. A végeredmény azonban szép, és természetesen fekete-fehér.
Aztán furcsa emberek érkeznek megint, a kiállítás nézői, akik ismét csak egy tömeggé forrnak össze, együtt hullámoznak, jellegzetes táncuk már felfoghatatlan, elhalkulnak, és eltűnnek és így tovább. Később csak az emlékezetünkben, a képzeletünkben folytatódik a rítus. A zenészek leteszik a hangszereiket, leülnek egy nagy asztal köré, sárkányt formálnak az asztalterítőből, amely sorra kioltja mindannyiunk életét, persze a halál megint, ami eljön megadott időben, csak nem érdemes ott lenni pontosan.
A mesteremberek megrázó jelenete után megjelenik egy trófea fej, egy szarvas és rázza magát, közben a képről eltűnt, tehát életre kelt, egy optimista vég, ezüst eső hullik alá a háttérben, miközben a színészek, már csak a zene emlékére csengettyűkel molyolnak, kinn pedig megszólal az éjjel tizenegyet jelző kanizsai harang. Véletlen és tökéletes dramaturgia. Megtörtént minden, megint.
Az udvaron aztán folytatódik a világ, Döbrei Dénes, Francia Gyula, Buday Enikő, a japán Ishii Nunya, Kalmár Ákos és Gemza Péter csak felvettek egy ugyanolyan, kevésbé izzadt ruhát, és ezerrel jelen vannak, autentikusak, mint a pálinka az asztalon. Szakonyi Györk az igazi mítosz, a pókerarcú színpadi szörnyeteg pedig egy sokkal vidámabb drámát játszik tovább, orosz rulett kabaré verzió, az örök élet titka, testvérei szeretettel, mások tátott szájjal figyelik.
Nagy József meg csak áll valahol, húsz éve, a templomtorony.
