Egyéb

Nagy Utcaszínház helyett? - KITONB

Archív 2008. október 6.
 

A nagy utcaszínházaknak immár hagyományuk van a Sziget fesztiválon. Magyarországon talán ez az egyetlen esemény, ahova egy külföldi, óriási utcaszínházat meg lehet hívni (mind az anyagiak, mind a tér tekintetében). Az "utcaszínház" szó jelen esetben egy komplex vizuális élményt jelent, amelynek az utcához annyi köze van csak, hogy szabadtéren játsszák.

 
Jómagam három éve kísérem figyelemmel e gigantikus színházi előadásokat. 2006-ban a lengyel Teatr Osmego Dnia csodálatos Bárkáját, 2007-ben a francia Transe Express Les Rois Faignants (Rest királyok) című előadását láthatta a Sziget közönsége, most pedig az olasz Kitonb Carillon 3.0 című alkotását hozták el a szervezők.
 
 

A Kitonb Angelo Bonello rendező/performer/mindenes színháza, egyben egy óriási üzleti vállalkozás is. Az olasz rendező félig mitikus, félig futurisztikus világa tökéletes témát szolgáltat az utcaszínházi technikának. Ez a technika a fentről lógatott akrobatákra, a hatalmas épített díszletekre és a monumentális fényekre alapul. A Kitonb megmutatta, hogy miképpen lehet majdnem elrontani mindezt.

 
Az előadás ugyanis - ellentétben a többi "utcaszínházzal" - szinte végig egy hagyományos színpadon játszódik. A történet egy különös teremtésmítosz, a föld megteremtése, a levegőég elválasztása, a gonosz megjelenése és a többi. A színpad közepén kötelekkel teleszőtt óriási kocka található, amely a későbbiekben számos akrobata-mutatványnak kínál hálás terepet. Két ízben jelenik meg az "ég", vagyis a darus-kocsiról lógatott művészek, akik gyönyörű, ezüst ornamentikában szállnak alá.
 
 

A kezdeti bő húsz perc alatt a történés kizárólag a színpadon zajlik. Angyalok/madarak jelennek meg, kezdetleges koreográfiát mutatnak be, amely mind koreográfiának, mind utcaszínháznak igencsak esetlen. Majd  Rosie Wiederkehrt, az Agricantus csoport énekesét látjuk, aki kiereszti a hangját és így "társalog az istenekkel", ahogy a programajánló fogalmaz.

 
Míg az akrobaták bemutatják trükkjeiket a központi hálókockán, az ember azon kezd el gondolkozni, hogy miért is hívják ezt utcaszínháznak, hiszen sehol sem látható annak könnyedsége, derűje, közönség-központúsága, lazasága vagy ahogy tetszik. Inkább mintha egy olyan olasz színházat látnánk, ahol a "művészetet" jól kifundálják: egy kicsi tánc, pici testfestés, mitológia és kész is.
 
 

A végső finálé csinnadrattája menti meg a helyzetet. A teljes mértékig a levegőben játszódó akrobatagyakorlat rafinériája a színes füst. Adott pillanatban egyszerre gyújtják meg eszközeiket és az éteri hangoktól kísért lebegő testek repülő félistenekként tűnnek el a sötét éjszakában. E meghatóan patetikus kép zárja az olasz produkciót, amit előzékenyen be is jelentenek. A gigantikus utcaszínházak elvetemült rajongói már csak a jövő évi vendégben bizakodhatnak.