Szóval az úgy történt, hogy a konzulnő kedvesen, sőt, nagyon nyájasan rámnézett a golyóálló üvegpult mögül: És mondja, melyik darabját láthattam én a színházban? A kérdés természetesen a Szabadság-téren, és amerikaiul hangzott el, és én, bár a kérdés nyilvánvalóan csupán szimbolikus volt, hirtelen elkezdtem törni a fejemet. Mármint, hogy a csinos, szőke konzulnő vajon mit láthatott tőlem. Kezdtem az ujjamon számolni az azévi bemutatóimat, melyek éppenséggel nem voltak számosak, persze, ha összeadtam, az évek során elég sok mindent láthatott volna tőlem, fordításokat és egyebeket, egy-két kemény bukás is volt, egy-két érdekes siker, de egyáltalán nem mind Budapesten, de én becsületesen akartam játszani, és végiggondoltam, hogy a mostani naptári évben mit láthatott tőlem a csinos amerikai konzulnő, aki jónéhány társával lényegében azzal foglalkozott - ekkor még nem tudtam -, hogy hogyan kell visszautasítani elegendő számú embert, hogy teljesüljön a Bush-féle kvóta. Szóval koncentráltam, és bár még egyszer sem találkoztam vidám amerikaiak konzulnőkkel (se konzumnőkkel) a Stúdió "K"-ban, ahol, ha darabomat éppen játszották, elég sűrűn megfordultam, (az meg sem fordult a fejemben, hogy ez egy keresztkérdés volt: a konzulnő arra volt kíváncsi, vajon mit takarhat az "író" rubrika?). Hogy eljut-e egyáltalán magyar színházba, hogy érdekli-e egyáltalán a színházművészet. Mondom neki, hibátlan, folyékony angolsággal, hát az elmúlt évben csak egy darabomat játszották. És mi lenne az? kérdezi. Mondom, ekkor még csak magamban, és magyarul: A hulla, a szűz..., nem A püspök és a kések... - és utólag milyen igazat adtam Fodornak, hogy fölösleges ilyen négy szóból álló Greenawayes címet adni egy pincében játszott színházi előadásnak, de már nyakig benne voltam, és a hölgynek, aki minden mozdulatomat szigorúan figyelte, sorolni kezdtem: A hulla, a püspök, nem, nem, A szűz, a kések, de nem is, hanem A püspök, a... - de már nem fejezhettem be, a csinos szőke konzulnő soha nem fogja megtudni, hogy milyen sorrendben helyes a darabom címe, hanem rendkívül elégedetten beütötte az Elutasítva! pecsétet az útlevelembe, hogy ott is maradjon örök időkre, de legalább tíz évre, és ezt a kemény pecsétet elég nehéz volt, több menettel később, mindenféle kapcsolatokat mozgósítva valahogy helyrehozatni: valószínűleg azt hitte hogy narkós vagyok, mert az ilyen villámvisszautasításnak (míg ott voltam, legalább tizenöt embert utasítottak vissza fél óra alatt) csak olyasféle primér okai lehetnek, mint vélhető terrorista, titkos munkavállaló vagy narkomán - a repülőjegyem oda-vissza megvolt, a bátyám várt Los Angelesben, író voltam, akinek Pesten játszották a darabjait, de ezek a hullák, püspökök és kések, valamint a szűz végre jól megbosszulták magukat, utolért Fodor bosszúja, akivel olyan jókat tudtunk veszekedni a próbák folyamán, hogy azóta is, valahányszor találkozom vele, rögtön belémköt valamivel. Értem én. Rajta tanultam meg ugyanis, hogy a szerzőnek nem kell mindenbe beletörődnie, ami a színházban éri. Ezzel az anekdotával tartoztam Huszár Zsolt ürügyén, aki hajdanában beugrott A szűz, a hulla, a püspök és a kések c. darabomba, így ismertem meg, úgyhogy mehetünk tovább.
Melyik volt a hetedik asszony? kérdeztem Esztert (lássuk be, naivan), ahogy kijött az öltözőből, de Eszternek a szeme se rebbent, hogy pont én egy ennyire dilettáns kérdést tettem föl neki, nyilván az a nő a hetedik, aki a jelenetek között, hátul beszélt, szorongott, vagyis ő maga, az a bizonyos Csákányi Eszter, akiről az élettársa Tamás se tudja mindig, mint elmesélte most, akivel tizenhét éve éle, hogy éppen színészkedik-e, vagy se, ez elhangzik a darabban. Eszter még abban a pillanatban is, hogy ezt kérdezem tőle, dolgozik az előadáson, kérdezget engem erről és arról, tovább dolgozik a rendezővel Anger Zsolttal, és nélküle is. Egy előadás akkor van készen, amikor többé már nem játsszák. Ezen az előadáson, elmondom, nekem különösen két jelenet tetszett, a struccos és a bordalos, amelyikben a szöveg és a játék tökéletesen simult egymásba.
Mikor nagy színésznőket lehet egyedül, partner nélkül megfigyelni a színpadon, eszembe jut Laurence Olivier szerény mondata, aki azt állította, hogy neki összesen tíz drb. trükkje van, és az utánam következő színésznek, tette még hozzá, három. Ennyiből él meg egy színész egy életen át. Elkezdem számolni Eszter trükkjeit - az elsőben a hangjával trükközik zseniálisan, ahogyan a kitüntetést átvett, pohár italát és a sztaniolba csomagolt virágcsokrot szorongató asszony a szavak között meghatottan ő-zik, húzza az időt, a boldogság és a totális zavar kifejeződései azok a torokból előcsusszanó köztes hangocskák, hozzák a szituációt és megtartják az egész monológot. A következő jelenetben folyton mintha tökmagot rágcsált volna, vagy valami a két elülső foga közé ragadt volna, és azt piszkálta. Aztán jött az, amelyikben egy zsebkendőt húzogatott, gyűrögetett, aztán jött az a nő, amelyiknek napszemüvege volt és akcentusa - az akcentus különben eltűnik egy pár mondat erejéig, mintha nem is lett volna, aztán visszatér (az a szüreti történet egyébként azonnal film lett a szemünk előtt, a felrobbant sváb szőlősgazda-csempész története a háború után), aztán pedig ugyebár remekül kellett zongoráznia festett billentyűkön, igaz a fényképezőgéppel nem bánt valami ügyesen, de azért sok mindent művelt vele, és a színpad mögötti jelenetben, amikor az előadás részben hangjátékká, részben árnyjátékká lényegült, ott mindig Eszter tömzsi, tömör hátát látjuk, ugyanúgy, és kissé görnyedten beszél hátrafelé, és megújabb parókái érdekes árnyékokat vetnek, sziluett-rejtvények. Eszternek ebben az előadásban minimum hét trükkje van, az a bizonyos részeg villamoskalauznő-kurva a flitteres ruhájában poharakkal vacakol, de ahogy ott elnyúlva ül előttünk, az már maga a trükk, a testével beszél, a testtartásával vagyis annyi trükkje van Eszternek, amennyit akar, de az egyik legfontosabb trükkje, ami nélkül - még Parti Nagy helyenként tényleg zseniális, de mindig nagyon sűrű és izgalmas szövegeit is ideszámítva - nem működne ez az előadás, ami egy "work in progress", ezt magyarul úgy szokták mondani, "részlet egy készülő regényből", vagy: "az építkezés alatt a fodrász-szalon zavartalanul üzemel", szóval a legfontosabb trükkje a színésznő totális őszintesége, vagy az őszinte kísérlet arra, hogy totálisan őszinte legyen, vagy adott esetben az őszinte kísérlet arra, hogy őszintén megkísérelje, hogy totálisan őszinte legyen: Eszternél mindig minden vérre megy, a vérében van az önmagával való elégedetlenség, miközben a nézőtéren a legváratlanabb pillanatokban bugyborékol föl a nevetés, a nézők sem mindig tudják, min nevetnek, egészben habzsolják a színésznőt, aki kirakja magát oda a placcra, és aki annyira hetedik, amiből már tényleg fölsejlik a vers is: a hetedik te magad légy, ha nem lenne annyira közhelyes - gyönyörű versek is tudnak közhellyé válni - mottóként az előadás fölé lehetne írni.
Szivarom elfogyott, Schiller még kitart.
