Gosztola Adél kijön elém a pályaudvarra. Úgy nézek rá, csodálattal, mint az orosz háborús filmek hősnőire (anyákra, ápolónőkre és az otthonhagyott kedvesekre, azokra a piszeorrú lányokra, akik könnytől maszatos arccal futnak a frontra induló katonaszerelvény mellett, és még órák múlva is integetnek), amikor bent a színházban, miután csomagomat betettem a portáshoz, megmutatja a próbatáblát. Ilyen sűrűségű és ennyire apróbetűs próbatáblát még életemben nem láttam. Lehet, hogy hívni kéne egy közjegyzőt, hogy a Guiness rekordkönyvébe bekerüljenek.
Nem veszem elő a szemüvegemet, csak most zuhantunk be a színházba, a társulat, tizennyolc órakor, a próbateremben mindjárt föl fog olvasni három egyfelvonásost - ez lenne a Móricz-maraton, amiben én is érdekelve vagyok -, hogy legalább a párhuzamosan próbáló színészeknek és rendezőknek valami halvány fogalmuk legyen, miről szól a többi darab. Egyszerre hat darabot - még ha egyfelvonásosakat is - próbálnak a színházban, három rendező próbál párhuzamosan, de minden a nagyszínpadon lesz, a három rendező paralell négy díszlet- és jelmeztervezővel dolgozik, sőt, Adél maga is, miközben koordinálja az eseményeket, nekem odakészített borítékban adja például oda az összes jegyeimet, habár megjegyzi, hogy nem lesz baj, ha otthonfelejtem őket, mert ő minden este tudni fogja én hol ülök, szóval Adél is föllép az egyik paralell darabban, hallottam este a nagymonológját.
Pompás nagymonológ, arról szól, hogy mennyit kell dolgozni egy szerencsétlen asszonynak, de miközben beszél, közben ráér még kommentálni Annuska (ez az egyik darab címe és főhősnője egyben) öltözködését, haját - Annuska ugyanis esküvőre készül, pedig még gyerek szinte, ezzel már el is mondtam az egyik Móricz-maraton-mű rövid cselekményét. Amikor Adél kocsijának csomagtartója feltárul, látszik, tele van szórva mindenféle gyermekjátékokkal, és boldogan fedez föl az egyik sarokban egy piros kardigánt, ami már napok óta nem volt meg.
Ráadásul, mintha mindez nem volna elég, holnap indul a nagy fesztivál, amikoris minden este másik társulat lép föl a színpadon, eközben persze a három rendező tovább próbálja majd a paralell mesedarabot a színészekkel. A büfében már érezhető az esemény előszele, a színészbüfé ilyenkor az egyik centrum, Avass Attila jön oda hozzám, és megölel, régen ismerjük egymást, ő az én darabomban játszik majd, meg is nyugszom ettől a gondolattól, és intézkedem, ami elképzelhető, hogy kínos következményekkel jár majd, hogy ne kelljen minden egyes rendelésnél fizetnem a büfében, hanem "csapják a többihez". Tartok tőle, nem lesz könnyű az ébredés, elutazás előtt, amikor a végösszeggel szembesítenek, mert kapásból meg is hívom - de ez már a felolvasás után van - az én rendezőmet, Gábort, ahogy dukál, már csak azért is, mert kissé boldogtalan voltam - milyen legyen a szerző, ha nem nárcisztikus és hiú - a felolvasás után, mert vagy megijedtek tőlem, vagy nem tudom, mi történt, de néhányan úgy döntöttek, hogy nem markíroznak, nem blattolnak, nem hozzák a figurát, hanem úgy tesznek, mintha életükben először látnák a szöveget, sőt, kissé unalmasan és színtelenül olvasnak. Szerencsére A. A. hozza a figurát, és így felsejlik, hogy talán mégis valami használhatót és színházszerűt írtam én is.
Tudni kell persze, és ez régi törvény, hogy aki az olvasópróbán jó, az nem biztos, sőt ritka eset, hogy az előadáson is jó. Magyarázom Gábornak, kint, két felolvasás szünetében, hogy a felolvasó-színház csakis és kizárólag a humorból él meg. Szenvedélyesen vitatkozunk semmiségeken, élvezem, mert közben világos, hogy nagyon jó a szereposztás, és Gábor (Koltai M.) nem hogy érti, amit írtam, hanem még nálam is jobban érti. Igaz, még nem hallotta Daumier nevét, amitől egy kissé elszontyolodom. Próbálom magyarázni neki, hogy van olyan rajz, ami karikatúrának tűnik a felszínen, de mégis mélyre megy. Pozsgai és Tasnádi, a két maraton-futó kolléga most nincs itt, de nagy örömömre (ez itt az 'uram zseni lakik önben, uram önben nem különben" helye), az ő munkáik is megállják a helyüket, pompásan szórakozunk én is, a társulat is. Ez egy jó esemény. Szórakoztató és tanulságos. Habár, ha van valami, amit nem kedvelek a színházban, azok a kolléga-röhejek, kolléga-kacajok, kolléga-viháncolások, amikor színész a színész poénján nevet, sokkal hangosabban, mint illendő, jelezve, hogy ő is ott van ám, ebből a fajta nevetésből van itt bőven, de úgy érzem, ebben a helyzetben ez megbocsátható, sőt kötelező. Közben felbukkan az igazgató úr, aki halkan és udvariasan felhívja a társulat figyelmét arra, hogy az egyik szállodában, már nem emlékszem a nevére, másnap, azaz ma, fogadást ad az egyik szponzor, már elfelejtettem a nevét, és akinek van kedve, esetleg tegye ott tiszteletét. Gondolkozom rajta, hogy elmenjek oda én is, de attól tartok, az itteni rokonság amúgyis túl fog táplálni, és nem marad hely a fogadáson esetleg föltálalt kaviáros szendvicseknek, a pezsgőt nem szeretem, meg különben is, vigyáznom kell elvadult vademberi, "se rokona, se ismerőse" attitűdömre, mert egy blogíró nem lehet más, legalábbis, ha én vagyok ez a blogíró.
Úgyhogy most rágyújtok egy szivarra.
Lent, az erkélyem alatt, a lakótelepen - egy rendes blogba kell valami ilyesmi is, úgy érzem - galambok, már-már szédülten totyognak, láthatóan unatkozva, tizenöt-húsz, közepén már kicsipkedett karéj fehérkenyér körül a fűben, teljesen jóllakottan, de még támadják a kenyérbeleket, egyszerűen megszokásból, vagy későbbi nehéz időkre tartalékolva, kicsit mechanikusan, néha fölnéznek egymásra, mint aki azt kérdezi a másiktól: ébren vagyok, vagy álmodom? Úgy látszik, itt most minden az evésről szól. Gabi, a háziasszonyom, a kedvesem édesanyja, most elém teszi a kávét, én pedig megyek vissza Schillert fordítani. Ha még eszembe jut valami, írok.
