Ahova megyek, ahol járok, erről van szó. A postán sorba állok, egy férfi előttem magyarázza a másiknak, hogy délutánra a Dumaszínházra vett jegyet. A szaunában arról beszélnek hárman, hogy hol lesz a tűzijáték. Gabi a járdára fölfestett Woody Allen-mondatokat hoz haza - a tucatnyi tojással együtt, amit a "tanár úrék" adnak el, és amilyen sárga sárgáját már régen nem láttam -, miután elment a piacra bevásárolni. Igaz, ezek a főtér kövére festett mondatok - mint a népmesében a liszt, ami fönnmarad a tenyéren, ahogy adogatják egymásnak - egyre fogynak, alakulnak, mire hazaérnek - én már nem is emlékszem egyikre sem. Mindent föl kell írnom.
A trombitásfiúkat a színház erkélyén, ahogyan szélfútta fehér ingben trombitálnak - úgy fúj a szél, hogy az erkély közepén egy fekete inges fiú kitárt karral tartja a kottaállványokat, föl ne boruljanak, hol az egyikhez ugrik, hol a másikhoz, lefogja a kottalapokat is, el ne lapozza őket a szél -, a fiúk csak fújják, cifrázzák, Händel vagy Bach, inkább az előbbi, a végén a parkból, egy pad mellől kósza taps hangzik föl, két fiú és egy lány állnak ott, úgy látszik, csak azért jöttek ki, hogy a fiúkat meghallgassák, a trombitások tréfásan hajlonganak, pár perc múlva, az ismétlés után újra megtapsolják őket, a fiúk újra hajlonganak. Időhurokba kerültünk, már megint trombitálnak a fiúk, és már megint tapsolnak ezek hárman.
Rágyújtok egy szivarra.
A tapsolók mögött a fekete inges fiúhoz hasonlóan széttárja karját Váci Mihály szobra is. Nem a szobor tárja szét karját, hanem Váci Mihály - ha a szobor tárná szét a karját, ha a szobornak lenne karja, az egészen másként tárná szét a karját, karja csak az ábrázolt Váci Mihálynak van, a szobornak anyaga van. A sétány végében Váci Mihály egy vastag könyv előtt, mely kinyitva fekszik mögött a padon, széttárja karját (az általános iskolában, a Naphegyen, amikor egyszer egyedül csellengtem valamiért a folyosón, az egyik teremből, a bátyámék osztályából, ahol Tellér Gyula tanár úr - aki angol-magyar zsebszótárral járt a folyosón, abba mélyedt el szívósan és komoran, és anélkül, hogy fölnézett volna, röpült is a keze, osztogatta a pofonokat, lapozott a szótárban, és bumm!, pulykavörös tudott lenni, ha dühös volt - a Nem elég c. verset tanította be a bátyámék osztályának az iskolaünnepélyre, és neki úgy látszik soha nem volt elég, mert a teremből ezerszer újra zúgott a Nem elég) -, Váci Mihály széttárja karját, de nem egészen úgy, mint aki a világot magához akarja ölelni, inkább úgy, mint aki bocsánatot kér: Sajnálom, csak ennyire telt. A mozdulat azután fél órán belül harmadszor is megismétlődik: a színpadon. Haumann odalép a mikrofonhoz a Katona Csokoládékatonájában, s mielőtt énekelni kezd, kitárja karját, mint Váci Mihály, és a fiú az erkélyen. Haumann, akinek egyébként szívet melengető tapsos antréja volt - szentimentális vagyok, szeretem, amikor a színház mindenről szól, arról is, hogy valakinek tapsos belépője van, amit egyébként Haumann már az egyenruhájával is kiérdemelt: bolgár operett-egyenruhája hófehér, és hófehér a szakálla is, van hatalmas pocakja, a huncut mosolya pedig igazi vidéki bonvivánra vall, keveset csinál, de épp eleget, az a helyzet, hogy -, Haumann, akár kitárja a karját, akár nem, nagyon szerethető. Az a mozdulata, amíg a balfülét piszkálva kitartóan arra vár, hogy Bodnár Erika befejezze a mondatát, és ő a balkezével lendületese gesztikulálhasson! Néha olyan, mint egy öreg kínai bölcs. Takarékosan táncol, nem úgy, mint Nagy Ervin, aki viszont bámulatosan táncol, szilajul táncol, csak a hangjával kellene valamit csinálni, ha lehetne: hirtelen megláttam húsz év múlvai arcát, megláttam benne a meglett korú színészt, de Jordán Adélra nézve hirtelen azt is el tudtam képzelni, milyen lehetett Tolnay Klári frissen és harmatosan, és aztán láttam Adélt nyilatkozni ötven év múlva egy rajongó riporter mikrofonjának - egy nyolc-tíz éves kisfiú ült apjával mellettem az erkélyen, akkor hallottam meg a hangját, mikor Bodnár Erika odalent a nemrég fölszerelt villanycsengővel hencegett. Villanycsengő, mondta a fiú kuncogva az apjának - ekkor kezdődött az én időutazásom. Onnantól fogva azt figyeltem, ahogyan ő figyel. Ne cirkuszolj, Áron, szólt rá az apja, mikor kissé elpilledt, és haza akart menni, és érdekes módon, ettől a rászólástól felfrissült, magához tért, mint aki tényleg csak cirkuszolt, pedig nyilván attól fáradt el, hogy annyi mindent nem értett, és a kérdéseire egy idő után nem kapott választ feszülten figyelő apjától.
A szünetben együtt bámultam vele a csillárt: fehér gömb domborul ki a mennyezetből, rajta csillagfények égnek, ez volna az univerzum, körülötte, a mennyezeten, ott, ahol angyalok szoktak harsonázni az azúrkék égen, fekete napelemek nyílnak szét legyezőszerűen, és ezeket az erkély mellvédje alatt sorakozó reflektorok világítják meg. A kisfiú ujjával kínai betűket rajzolgatott a mellvéd alatti reflektorok üvegét borító finom porba.
Nem tudom, olyan ez a színházépület, mintha egy számmal kisebb lenne önmagánál - valószínűleg azért, mert jól működik, és nagyobb dolgok történnek benne, mint amire szánva van, talán ettől van ez az érzetem. Vagy mert zsúfolásig tele van a nézőtér, a színház színészei párnákat hoznak maguknak, és a lépcsőkön ülnek. Akkora ez a színház, hogy egy ficakba még egy kiállítóterem is belefér, a hangosbemondó, mint egy uszodában, bemondja, hogy éppen megnyílt a kiállítás, két egymásba nyíló miniatűr terem, egy folyosó végén, egy pillanat alatt megtelik.
A második rész jobban tetszett, mint az első, mintha végre beindult volna a darab - valahogy nem tudtam megszokni a váltásokat a szerb számok és a darab között, bármilyen jó is az ötlet, és bármilyen természetesek is a színészek, valahogy a hegesztés túlságosan is látszik -, az erkélyen belehallgatok egy beszélgetésbe: egy finom hölgy, aki mellettem cigarettázott, épp azt feleli valakinek: én fordítva vagyok ezzel, nekem az első rész finom humora tetszett, ez most csalódás volt, durván hatásvadász - és én, az igazság birtokosa megszégyenülten süppedek vissza magamba, a néző szólt, és a néző szent, a nézőnek mindig igaza van (vagy se, és csak nekem, mert valahol én is néző vagyok). Még elkapok egy mondatot egy ősz halántékú úrtól, kezében valamilyen zöld itallal (mintha Pintér Béla rendezéséből lépett volna ki az erkélyre): Házat építeni arra a semmi kis telekre!
Egyáltalán, Pintér Béla és Máté Gábor rendezése között is teremtődnek összefüggések: ahogy a színészek magától értetődően lépnek ki és be a szerepekből. Gábor, most nem a Máté, hanem Koltai M. azt mondta a büfében, amikor a hasonlóságokat Pozsgai, Pintér és a saját Móricz-darabom között bogoztam, ez most neked nyilván rosszulesik. - Szó sincs róla - feleltem én -, az a fixa ideám, hogy jobban kellene hasonlítani egymáshoz a daraboknak, de most mindenki különbözni akar, ezért nincs magyar drámaírás. Halak vannak, halraj nincs - hogy egy klasszikust idézzek. A hasonlóságokon belül aztán már a megoldások minősége dönt. Pozsgai skiccében remek a Kosztolányi figura, és a Kosztolányi-Ady tengely. Máté rendezése részben nagyon jó, részben még mindig széttartó, számos dolgot csak azért fogadok el, mert megszokom, és mert a színészet és a muzsikálás minősége is first class.
Ide most egy kisesszé jöhetne arról, milyen az, amikor egy színész rendez. Egy nagyon jó, sőt olykor zseniális színész rendez. Hogy mik az előnyei és hátrányai. Majd máskor.
Tegnap a lányokról beszéltem, ma hadd beszéljek a fiúkról. Harmadikként még Bán Janiról, aki egyre csak nőtt az előadásban, az orosz klasszikusok ismerete is segíthette a figura megformálásában - Gogol, Csehov és Gorkij visszhangzik ebben a molnár ferencien formált Shaw-ban, de főleg a színészek játékától, akik sallangtalanul tudják elmélyíteni az operettfigurákat: és a döntő pillanatban, hopp, még meg is illetődöm, meg is sajnálom Bánt, ahogy lemond a nőről. Az fájt. Ahogy odatérdepel a cserépkályhához, és úgy tesz, mintha tenne a tűzre. A kisfiú, mellettem, az erkélyen éppen oda se figyelt, azt hiszem, valamelyik poros üveglapra rajzolt valamit.
Amiről eszembe jut a vak fiú az uszodában. A fáradtságtól és a sok szivartól nem bírtam el a szauna heves, tüzes forróságát, ráadásul egy társaság, a hétvégi bennfentesek beszabadultak - én voltam az idegen -, és erőteljesen fellocsolták a forró köveket, már azt hittem, megégek, úgyhogy gyáván kimenekültem, és leroskadtam egy fehér műanyagszékbe, nézelődni. Jöttek mentek az törzsvendégek, egy kis tréfamester ült mellettem, három-négy székkel odébb, aki először rászólt valakire, egy fehér szakállas öregúrra, hogy leejtett valamit, de az már meg se fordult, csak erősen nézett rá, épp nem volt humorérzéke, úgy tűnik, aztán pedig a tréfamester kis vízipisztollyal lövöldözött a szaunába belépőkre - lehetett vagy hetven éves -, és véletlenül, az új turnusra érkező súlyos aranyláncokat viselő napbarnított férfit is eltalálta, aki olyan vészjóslóan nézett vissza rá, mintha ezek után már küldené is az ukrán fiúkat a tréfamesterre a Kalasnyikovjaikkal. Megvolt a bocsánatkérés is, annak rendje és módja szerint, de a rózsaszín vizipisztoly azt hiszem, aznap befejezte működését.
Ekkor egy család lépett be a melegvizes medence túloldalán, lassan és méltóságteljesen haladtak ott hárman, elől egy asszony, utána egy különös alakú férfi, akit mintha vonalzóval húztak volna meg elől-hátul, lassan, egyenletes tempóban lépegetett, nem értettem, mért nem megy gyorsabban a felesége után, amikor észrevettem, hogy a vállára teszi kezét egy addig láthatatlannak tetsző másik férfi, az ő harminc évvel fiatalabb kiadása, és így haladnak, a test és az árnyéka, szinte teljesen egyformák voltak, ha eltekintünk a korkülönbségtől, de akkor észrevettem, hogy a fiatalabb alak szemének helyén nem volt semmi, az arca mozdulatlan volt, a kezét lágyan ejtette apja vállára, nem markolta, éppen csak megérintette, valamit beszélgettek, de nem hallatszott el idáig, mindketten előrefele beszéltek, lassan haladtak át az úszómedence, és a napozó pázsitja felé: volt abban valami derű, valami csöndes boldogság, ahogyan ketten ott mentek, nem különböztek egymástól, a vak fiú és az apja egy és ugyanaz a személy volt, elmosódott a határ köztük.
De most már vár rám Schiller. Ferdinánd, tévedésből, az előbb éppen leborult az apja előtt. Az apja, a nagy manipulátor, úgy tesz, mintha nem értené. Kezdem megszeretni Schillert. A helyzet az, hogy nehéz úgy valakit megszeretni, ha nem olvassuk el.
