Binney különleges jelenség, zeneszerzőként és altszaxofonosként egyaránt a legfontosabb fiatal, iránymutató muzsikusok között emlegeti a szaksajtó, például tavaly a legnagyobb ígéret címet nyerte a tekintélyes Downbeat című chicagói folyóirattól. Tíz éve többnyire maga adja ki lemezeit, és általában a saját maga producere is. Ezen túl számtalan kísérletező, a jazzben és a határos műfajokban mozgó produkcióba hívják közreműködőnek, mint például Bill Frisell, Uri Caine, John Zorn, a Medeski Martin and Wood, a Sex Mob és a Jamiroquiai. Érdemes belenézni saját kezűleg vezetett website-jának a művészi pályáját dokumentáló részébe is.
A fellépést négy évvel ezelőtt rögzített lemezének egyik számával, a Gesturecalmmal kezdte, ami szinte minden szerzeményéhez hasonlóan, fokozatosan építkezik. A számot a vendégszólista Chris Potter tenorszaxofonos kedvéért választotta, aki csak a budapesti koncerten csatlakozott az európai turnén lévő kvartetthez. A lemezen (Bastion of Sanity) ugyanis Potter is játszik. Elementáris szólója után Craig Taborn zongorista adott impresszionista finomságokba menő kontrasztot, de ő is szép crescendóval. Az első téma, és ahogy a zenekar tagjai azt értelmezték, röpke 22 percben, egyértelműen dekonstrukciós alkotási modellt követ. A szépség ugyan jelen van életünkben, a ritmus életet adó erejére is támaszkodhatunk, de ki kell kerülnünk elődeink végzetes közhelyeit, a szépség megnevezése ugyanis csak áttételekkel, illetve csak egyes alkotóelemei által lehetséges. A tonalitáshoz való viszonyukat is ez határozza meg, tehát nem vetik el teljesen, de tudják: együtt kell, hogy éljenek azzal a helyzettel, hogy minden érték relativizálódott.
A színpadon minden porcikájukkal tudatosságot sugároznak. A gondolkodás alázatossá tesz. A mély, intellektuálisan megalapozott hozzáállás (no meg a tehetség és a kitartó, kompromisszum-kerülő, nem siker-, hanem alkotás-orientált munka) roppant szerénnyé tette ezeket a muzsikusokat. Egy és háromnegyed óra megfeszített, intenzív koncentráció, és közben véletlenül sem volt egy zenei üresjárat sem. A közönség néhány káprázatos szóló után úgy döntött, hogy mivel az átvezetés is olyan izgalmas, inkább várnak még a közbetapsolással, vagy nem is tapsolnak egyáltalán, mert a téma is oly gyönyörködtető. De iszonyú minden szépség, ha valóban angyali. Ezen az estén két, nagyvárosokról elnevezett szám (a Cities and Desire című lemezről) elidegenítő effektusai után engedményeket tettek, kevesebbet mutattak a világ fragmentáltságából, többet a szerethető oldaláról. Egymást mindig hagyták érvényesülni: Potter sem élt vissza a vendégjoggal. Taborn, egyedül maradva a bőgőssel és dobossal, előrelépett, most nem adta, hanem ő kapta a gólpasszokat. Vagy más hasonlattal: előlépett portréfestőnek. Különben is olyan pasztelljei vannak, mint Bill Evansnak. A bőgős, Scott Coley is igen fiatal, de már legendás művész. Éneklő, szinte bariton-tónusához ugyancsak teljesen egyéni, senkit nem utánzó stílus társul: oktávot, egy-két hangos motívumot játszik hosszan, és senki nem veszi észre, hogy ez már a sokadik ismétlés, akkora kifejezőerővel teszi: eszköztelensége bámulatos. Brian Blade-ről sokan tudják, hogy a Wayne Shorter kvartett dobosa is, de ő annyira szerény, hogy egyszer sem szólózott ezen az estén. Kísérete így is élményszámba ment. Neki nem kellenek kiegészítő ütőhangszerek (bár odakészített néhányat), hogy percussion-szerű hanghatásokat érjen el a hagyományos dobfelszerelésen.
Binney, aki az együttest is dekonstruálja néha, hogy a dolgok mélyére hatolhasson, eleve borzasztó virtuóz, de sohasem parádézik. Altszaxofonjának érett képzetet keltő, inkább fátyolos mellékzöngével rendelkező hangszíne van, váltásai elképesztőek, és főleg azok a 4-5 ütemet összefogó, a legnagyobbakat idéző, géppuska gyorsaságú hangzuhatagai, amelyek azt az érzetet keltik, hogy több, egymásra rakodó réteget hallunk. Két, még lemezre sem játszott új témájában, amelynek átkötése is pazar volt, végre a játékosságra hajlamos oldaláról is bemutatkozott. A zárószámban újra csatlakozott Potter, a maga sokkal "macsóbb" tenorszaxofonjával, és végül - ha nem is párbaj, de élénk - párbeszéd alakult ki kettejük között egy régebbi témára improvizálva, amelyben a bluesos, feszes lüktetés és a repetitív elemek hoztak új színt. A közönség nehezen nyugodott bele, hogy nem kap ráadást, de így is volt mit megemésztenie.
