Legyen akármi egy thriller főszereplőjének foglalkozása, mindenképpen ő fog nyomozni ? egyáltalán nem kell, hogy detektív legyen, sőt, az direkt árt: lehet viszont újságíró, bíró, ügyvéd, nyugdíjas nyomozó vagy akár a péklegény Mama Kicsi Pékségében. Ez a szabály megkérdőjelezhetetlen, így hát gyilkossági ügyben nyomoz Az igazság ára című thriller védőügyvéd-főszereplője is, legyenek bár akármilyen ellentétes elképzeléseink egy védőügyvéd munkájáról. Az illető ? Micky Haller ? gengszterfilmes nagymenő, aki mindent elintéz két olyan mondatban, hogy bármelyik szicíliai keresztapa elérzékenyülne tőle, és akinek olyan piszkosak a módszerei, hogy egy egész delegációnyi korrupt politikus járhatna hozzá továbbképzésre. Ijesztő is ettől a film eleje, mert nincs benne más, csak ez a nagymenőség, mintha az egész egy propagandafilm lenne a hónap sztahanovista gengszteréről; ráadásul a túlmozgásos szereplőket egy olyan túlmozgásos operatőr kíséri, hogy a nagy mozgásban az is lefogy két kilót, aki csak a vásznat nézi.
Aztán, amikor Brad Furman rendező végre visszateszi a fejére a kalapot, amit a film alapjául szolgáló regényt jegyző Michael Connelly előtt emelt meg tisztelegve, és nem ecseteli tovább, hogy pontosan mennyire menő is a nagymenő, meg az operatőr is megáll egy pillanatra kicsavarni a pólójából az izzadságot ? na, akkor megvillan valami. Például egy kifejezetten izgalmas sztori, egy krimibe oltott tárgyalótermi thriller, ahol nem csak azt nem tudni, hogy bűnös-e a vádlott vagy nem, de azt sem, hogy a több lehetséges bűntett közül egyáltalán melyikben. Micky kliense egy gazdag fiatalember, akit nemi erőszakkal és gyilkossági kísérlettel vádolnak, ám könnyen lehet, hogy mégis inkább az illető prostituált húzta csőbe a férfit, hogy a kártérítésből majd vígan eléldegélhessen, feledve csúf mesterségét. Jól hangzana, hogy az igazságra kellene itt rájönni, de ez így nem lenne korrekt megfogalmazás.
Aztán egy idő után megérkezik az első csavar a történetben ? már gyanús, hogy több is lesz, és valóban: a sztoriban idővel több lesz a csavar, mint egy szerszámos táskában. Minden új fordulattal pedig új erkölcsi dilemma is jár ? például, hogy mit tehet az ügyvéd, ha nem hisz a védence ártatlanságában, vagy hogy a rendszer rossz-e, ha külső okból szüntetik meg az eljárást egy bűnös ellen, avagy az ezért hajtó védőügyvéd. Mindez persze nem hangzik valami eszetlenül izgalmasnak így leírva, viszont a megannyi poént tán mégsem kéne lelőni, úgy meg nehéz konkretizálni ? maradjunk abban, hogy izgalmas, és kész.
Látszik egyébként, hogy a sztorit könyvnek írták meg annak idején, és nem egy thriller forgatókönyvének; s ez főként azért tesz jót a filmnek, mert így mer hétköznapi lenni. Az ugyanis bevett dolog a filmeken, hogy a főhős egy éjszakára újra összejön ex-feleségével ? az viszont már kevésbé, hogy reggel különösebb dráma nélkül, csip-csup dolgokon vitatkozva újra megállapítják, hogy nem véletlenül váltak el. Márpedig az ilyesfajta életszerűség szokatlan, és előnyére válik egy filmnek ? pláne, ha amúgy is szépen ki van benne dolgozva a szereplők lélekrajza. És pláne, ha a színészek ezt még jól meg is tudják jeleníteni ? mint az egyébként nem épp bergmani mélységű szerepeiről ismert, most viszont kifejezetten jó és emlékezetes főszereplő, Matthew McConaughey. És mindez együtt már elég ahhoz, hogy ha nem is az év filmjét, de egy, az átlagnál mindenképpen izgalmasabb, okosabb, aprólékosabban kidolgozott és kevésbé sablonos thriller születhessen.
