A Temps d'Images ? megszokhattuk ? igazi határjáró fesztivál: a több helyszínen, nagyjából szimultán (hét országban, hat helyen) megrendezett szemle látvánnyal, mozgással eredeti módon kísérletező műveket ? nagy hírű alkotók és alig ismert, komoly ígéretek produkcióit ? tárja a nézők elé. A Muta Imago háromnegyed órás előadása erős látványok sorát kínálja, ám olyan, mint a kedves játék, melyben beszámozott pöttyöket kell ceruzával összekötni, s ha ügyesek vagyunk, az egész végén ? egyszerűbb, vagy bonyolultabb ? rajzot ad ki a pontokat összekötő grafit.
A Madeleine című előadás színlapja a ?prousti madeleine-élményt? citálja, azaz az emlékek íz-illat előhívta áradását, illetve Hitchcock remekét (Vertigóként említve, pedig van neki magyar címe: Szédülés), a Kim Novak alakította kettős szereppel (Madeleine-Judy) ? mottóként pedig még egy Adorno-sort is olvashatunk.
 |
Chiara Chaimmi, a címszereplő alakja először halvány fényekkel világítottan, tükrökben dereng fel a sűrű sötétben előttünk. A táncosnőt paraván takarja, a foncsorozott felületek a magasban, ferdén függnek a színpad fölött, s közvetítik a rejtett látványt. A paraván aztán ? megvilágítástól függően ? hol japánpapír fal, hol tükröződő üveg, eltolható elemekkel.
A játékos sokáig egymagában látható, ha látható. Dübörgő, vészt jósló moraj, az elviselhetetlenségig hangosodó neszek, sűrű füst, szeszélyesen változó fények veszik körül. A megmozduló, hatalmas tükrök, a kint és bent elbizonytalanító váltakozása összezavarják érzékeinket. Az intenzív effektek azonban gyorsan unalmassá válnak, a tű megakad, az izgalmas látvány hosszan kitartva, sokszor ismételve érdektelenné válik. Mint az emlegetett játékban: a Muta Imago néhány erős, olykor nagyon erős állóképet kötöget össze dramaturg, szabászolló után kiáltó munkájában. Noha a darab csak háromnegyed óra, feszességét egy elfelezés jótékonyan segítené.
 |
A nőalakkal bújócskát játszó, majd a produkció végén teljes testi valójában ? nem csupán sziluettként, tükörképként ? feltűnő Glen Blackhall, a férfi, a másik: emlékkép, a füstben, árnyékban, múltban rejtező társ, hol agresszív álomalak, hol szenvtelen kivetülés.
A némiképp hatásvadász nézőkínzás kiérleletlen munkát takar ? mint rendesen ? mely azonban számos, mutatós szcenikai megoldással szolgál (a Temps d'Images céljainak jól megfelelve). A tejszerű füstbe metszett, pengevékony fények gomolygó falként övezik a benne mozgó kettőst. A függőleges fény-élekkel megvilágított testek gyönyörű, a végtelenben széttartó árnyékot vetnek. Mikor pedig vízszintesen szelik a füstöt, a két test mintha rácsos pinceablakon beverő, erős holdsugár fényében küzdene, vagy akár tajtékosan áramló vízből bukkanna fel újra meg újra.
Nyomasztó hangulatot nem kevés kreativitással képes kelteni az olasz csapat: a fülsiketítő dübörgés azonban a finomságok érzékeltetésének megúszásáról szól. Az emlékeivel, a múltból elősejlő, testet öltött nyugtalansággal, veszéllyel zajló küzdelemben a Muta Imago Madeleine-je azonban nem kerül hozzánk közel. Képek szaggatott, töredezett sorát látjuk a Trafó színpadán, de frontvonalban ? mint ígérik ? nem érezzük magunkat, bár körülvesz a lövészárok gomolygó füstje, remeg körülöttünk a fal, de a harctéri izgalom elkerül.
