Honnan jött az, hogy rendezni szeretnél?
Ez nem új keletű dolog nálam, nagyon régen foglalkoztat. Veszprémbe jártam magyar szakra, ahol sokat dolgoztam együtt az Egyetemi Színpaddal, már ott elkezdett érdekelni a rendezés. Az ottani mesterem Komáromi Sándor volt, egy idő után a második embereként voltam jelen a közös munkák során. Elkezdtem tréningeket vezetni, helyettesítettem, ha esetleg késett, és valahogy úgy alakult, hogy a többiek kérdés nélkül hallgattak rám, elfogadtak. Ez gondolkodtatott el azon, hogy mi lenne, ha én lennék az, aki kint ül és próbálja a saját vízióját föltenni a színpadra.
Amikor idekerültem a Vígszínházba, akkor hamar elkezdtem pedzegetni Enikőnek (Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója ? a szerk.), hogy nekem ilyen ambícióim vannak, és ő kapva kapott ezen. Nagyon jó érzés volt, amikor rögtön azt mondta, hogy örül neki és kerítsünk rá sort minél hamarabb. Végül úgy alakult, hogy most érkezett el az ideje (mosolyog).
Hogy kezdődött a munka?
Már az előző évad végén felkerestem Benkó Bencét és Fábián Pétert, akik a K2 alapítói, hogy mi lenne, ha írnának valamit a Vígszínház számára. Szerencsére szabad kezet kaptam, nem volt kijelölve, hogy kivel kell dolgoznom, nagyon nagy bizalmat szavazott meg nekem Enikő. Az, hogy én kérhettem fel az írókat, akik létrehoznak egy drámát a Vígszínház számára, nagy melegséggel tölti el a szívem.
Miért Bencét és Pétert kérted fel? Dolgoztatok már együtt korábban?
Eddig még nem, de hosszú évek óta követem a munkásságukat. Azonnal felfedeztem őket, amikor feljöttek Kaposvárról Budapestre, az első előadásuk, amit láttam az Apátlanok volt, amit Csehov Platonovjából készítettek. Szerintem izgalmas gondolkodók, nagyon progresszív darabok kerültek ki a kezük alól, elmentem mindenre, amire csak tudtam. Aztán egyre jobban összekötődött az életünk? dolgoztam több színészükkel, Horváth Szabolccsal, Domokos Zsolttal, Boros Annával, csatlakozott hozzájuk Viktor Balázs is, aki az egyetemen osztálytársam volt, és egyszer csak Emőke is képbe került (Piti Emőke ? a szerk.), innentől egyenes út vezetett hozzájuk (nevet). Azt látom, hogy folyamatosan fejlődnek, felfelé ível a pályájuk, egyre sokrétűbb, intelligensebb, mélyebb, amit írnak.
Illetve az is nagyon fontos volt számomra, hogy otthon vannak a műfajban. Elkezdtek Miskolcon egy sci-fi trilógián dolgozni, engem a sci-fi nagyon foglalkoztat, így kézenfekvő volt az ötlet, hogy csináljunk együtt valamit, ami kapcsolódik is a korábbi munkáikhoz. Így jött létre a Babits Theatrical Universe, amit most közösen építünk. Ennek a része a három miskolci előadás, amelyeknek az előzménye lesz az Aviorum ? Kozmikus magány, amit most a Házi Színpadon mutatunk be.
A történetről mesélhetsz?
Nem érdemes a cselekményről semmit elárulni, mert ahogy a dramaturgunk, Cseh Dávid megfogalmazta, ez egy rejtély-dráma. In medias res csöppenünk bele a történetbe, a szereplőkkel együtt kezdjük el megismerni a dolgokat. Úgy képzeld el, mint mondjuk a Harry Pottert, jön egy új fiú, aki semmit nem tud a mágiáról, és te is vele együtt ismered meg a varázsvilágot? Itt is fontos lesz, hogy a néző a nulláról induljon, úgy lesz a leghatásosabb minden egyes fordulat.
Miért pont a sci-fi?
A sci-fik hangulata nagyon meg tud ragadni. Douglas Adams az egyik kedvenc íróm, akinek az egyik leghíresebb könyve a Galaxis útikalauz stopposoknak, amit nagyon szeretek. Hihetetlen természetességgel írt le benne elképzelhetetlen dolgokat, mondok egy kiragadott példát: van benne egy földönkívüli faj, ők a kék szín egy szuperintelligens árnyalata. Ez engem nagyon magával ragadott. Rendkívüli módon foglalkoztat a műfaj, és nagyon örülök neki, hogy az elmúlt évek pangása után most ismét feltámad.
A másik ok pedig az volt, hogy a magányról akartam megfogalmazni valamit. Nem azért, mert most magányos vagyok, hanem mert volt az életemnek sok olyan szakasza, amikor az voltam, és azt éreztem, hogy ez a műfaj nagyon alkalmas arra, hogy erről beszéljek. Már csak azért is, mert olyan elképzelt helyzetbe tudom a szereplőket tenni, ahol olyan mértékű magányt tudnak megélni, amit mondjuk a földön nem tehetnének meg. Az az extrém helyzet nagyon kedvez nekünk, hogy az ember egy űrállomáson fényévekre, felfoghatatlan távolságra van mindentől.
Hol tart most a próbafolyamat?
Elkezdtem rendelkezi. Az volt az eredeti tervem, hogy végigmegyünk az egész drámán az első hét végére, minden jelenetbe belekóstolunk egy kicsit, utána meg már könnyebb lesz részpróbázni. Ma valahogy azt éreztem, hogy lassítanunk kell, mert az előadás utolsó harmada annyira bonyolult ahhoz képest, ami előtte történik, hogy muszáj részletesebben átvennünk az elejét.
Nagyon sok akusztikus, hangkeltő eszközt használunk majd, amiknek fontos szerepe lesz a darab vége felé, ezekkel egyelőre még keveset kísérleteztünk, még nem tudjuk hogyan fognak megszólalni pontosan ezek a hangszerek. Meg kell éreznünk a formanyelvét az egésznek. Nagyon inspirál, hogy erős bizalmat érzek a színpadról lefelé, nagy természetességgel tudtam ma azt mondani a színészeknek, hogy változtatunk a stratégián (mosolyog).
Könnyen elfogadták a kollégáid, hogy most nem közöttük dolgozol, hanem instruálod őket?
Furcsa módon igen, senkiben nem merült fel, hogy miért osztok utasításokat most, amikor én is egy színész vagyok közülük. Ez talán annak is köszönhető, hogy elkezdte őket annyira foglalkoztatni a dráma, amit kézhez kaptak, hogy nincs is idejük ezen gondolkodni (nevet). Nagyon bonyolult szerepek ezek, nincs rájuk egyszerű megfejtés, végig kell menni velük az úton. Sokszor intenzív beszélgetésekbe bonyolódunk a próbák során, mindenki nagyon lelkes.
A bemutató december 5-én lesz; alig öt hét van addig.
Nagyon kevés időnk van, igen. Minden darabnál elhangzik egy ponton, általában a főpróbahéten, hogy ha még egy hetünk lenne, akkor csodát tennénk? ezt most lehet, hogy fokozottan fogjuk érezni, de akkor sem tartok attól, hogy valamire nem jut elég időnk. Annyira jó csapatot kaptam? most is itt szövegeznek mellettünk, pedig már régen vége van a próbának (mosolyog).
Forrás: Vígszínház
