Adott egy anarchista zenész, aki extrém performanszaival folyamatosan a zene határait keresi ? nem csoda, hogy amikor dobos barátja megírja a Zenemű hat dobosra és egy városra című koncerttervezetet, meglátja a lehetőséget nemcsak az opus magnum eljátszására, de a polgárokat folyamatosan rágógumizenével terrorizáló városnak való visszavágásra is. Kerítenek hát még négy embert, és belekezdenek a koncert-tetralógiába: előbb egy kórházi műtőben keltenek hangot mindennel, amivel lehet ? ideértve egy nem túl kövér, nem is túl sovány, hanem pont jól visszhangzó hasú beteget is ?, majd símaszkban egy bankba betörve zenélnek pecsétnyomókon, számológépeken, bankjegyszámlálókon és iratmegsemmisítőkön. A másik két ? egyre nagyobb szabású ? koncert meg legyen meglepetés.
Ahogy az talán már ennyiből is látszik, a Zajháborítók teljesen komolytalan, elvont, de a maga módján frenetikus humorú, abszurd műremek. Már az első két jelenetben megveszi magának a nézőt: a később a ?terroristák? miatti nyomozást vezető rendőr, akit Mozart után Amadeusnak kereszteltek, andalító zenei aláfestéssel, fekete-fehér fotók segítségével ismerteti családfáját, bemutatva a rengeteg világhírű zenészt, a remek karmestereket, a pokolian tehetséges zeneszerzőket és az utolérhetetlen zongoristákat, majd magáról csak annyit mond: születése óta tökéletesen botfülű ? ez az egy mondat felvázol egy olyan sorsot, amely önmagában elvihet egy filmet. De rögtön utána következik egy, a Monty Python humorát idéző jelenet, amelyben a zenésznő mikrobuszában ülve dobszólót hallgat, majd ahogy kitágul a kép, kiderül, hogy a dobszó a csomagtérben felállított dobszetten játszó férfi felől jön. Aki ráadásul az út hangjaihoz játszik aláfestő zenét: ha a felezővonalon dobog a kerék, ahhoz, ha a motor a gyorsulástól bőg fel, ahhoz. Az eredmény lenyűgöző ? és ez így is marad végig. Mármint a későbbiekben persze már nem a busz zenéje alatt, hanem az összes indusztriális anarcho-ütősszólónál: sokat fizetnék, hogy megnézhessem a Zajháborítókat egy térhatású Dolby Surrounddal felszerelt multiplex-moziban, mert bár még hátravan jó pár hónap újévig, az már most biztos, hogy ezt a filmzenét nem fogja senki fölülmúlni.
Amennyire komolytalan a svéd szerző-rendezőpáros, Ola Simonsson és Johannes Stjärne Nilsson filmje ? ez látszik a színészek rajzfilmeket imitáló arcjátékából és olyasmikből is, mint hogy például a megzenésített bankban nincsenek biztonsági őrök ?, annyira jól ki van találva benne minden. És nemcsak a sajátos koncertek mihamarabbi újranézést sürgető koreográfiája, nem is csak a poénok (mint mikor a filharmonikusok üstdobosa sorról sorra végignézi a kottát, majd a teljes oldalnyi szünetjel utáni két kis hangjegyet látva megjegyzi: ?utálom Haydnt?), de a főszereplővé előlépő zenegyűlölő rendőr (Bengt Nilsson, a svéd Daniel Craig-hasonmásverseny okleveles versenyzője) története is. Amadeusnak ? akiről mindenki feltételezi, hogy zenészfamíliája miatt a világ legbüszkébb embere, és akivel kapcsolatban senki nem érti, hogy lehet olyan hülye, hogy nem játszik semmilyen hangszeren ? a gerillazenészekhez hasonlóan komoly céljai vannak a zenével: meg akarja alkotni a koncertet, amely egyáltalán nem hallható, vagy legalábbis számára nem az; persze az is tökéletesen abszurd (és közben a film saját logikáján belül teljesen érthető), ahogy ezen munkálkodik.
A Zajháborítók olyan, mintha Lars von Trier Idiótákjának kistestvére lenne, csak ami abban nyomasztó volt, az itt rettentő vicces; na meg ezúttal csak annyi a társadalomkritika az idióták polgárpukkasztásában, hogy felhívják a figyelmet a mindennapos, butító zajszennyezésre. A film után néhány napig biztosan eszünkbe jut majd pár nagyszabású terv az irodai íróasztal tollal való kopogtatása közben ? előbb-utóbb valami rendszert csak meg kéne dönteni vele!
