Lévén Kokas Katalin kaposvári, a helyszín kézenfekvőnek tűnik. Hogy jó házigazda lesz-e a város, az egy hét alatt kiderül. Az első nap benyomásai rendkívül vegyesek. Egy csodálatosan szépen megújult városközpont nyújt megejtő környezetet. A belváros valamennyi utcája sétálóutca lett az elmúlt években, mint egy kör sugarai szaladnak a Kossuth tér szökőkúthálózata felé. Egyáltalán, talán ebben a városban van a legtöbb kút és szökőkút, minden téren egy. A kánikulában igazi mediterrán hangulatot nyújt a víz, a rengeteg növény és a számtalan kávézó és éttermi terasz. Ez az első benyomás.
Innen kicsit érdekesebbé válik a helyzet. Tiszta véletlenség, hogy elkavarodom a Tourinformba, ahol - egészen meglepő módon - megkapom egész hétre előkészített jegyeimet meg egy paksaméta ismertetőt a városról és környékéről, térképeket meg egy listát a megváltozott koncerthelyszínekről, ami sejteti a későbbi bonyodalmakat. Valamennyi, az eredetileg a Szivárvány Zeneházba tervezett koncert máshová került. Mint később megtudom, mert átalakítják, de nem készültek el a munkálatokkal.
Első kérdés: ha véletlenül nem megyek be ebbe az irodába, ezt a tényt honnan tudom meg? Hacsak nem este a Zeneház előtt, ahogy sejtem, sokan, mert a színházban, ahol a nyitókoncert végül zajlott, húsz perces késéssel kezdünk. De hogyan! Kiírva semmi. Kezünkben a Zeneházba számozott jegyekkel megostromoljuk a pult mögött álló ifjakat, akik szerint egy sort adjunk hozzá az eredetihez és úgy rendben lesz. Ami a többi nap helyszínét illetik, nem tudnak felvilágosítást adni, minden ügyben a fesztiváligazgatóra böknek. Bolyki György próbál mindenkinek türelmesen válaszolni. Az "egy sorral üljünk hátrább" kevéssé válik be, például azért, mert itt az emelet mindössze négysoros. Én szerencsés vagyok, földszinti helyemre rajtam kívül csak még ketten akarnak leülni, ám 70 és 81 éves zenetudós barátaim az emeleti 6. sorba szóló jegyükkel (plusz egy sor) a lépcsőn ülnek... majd egy általuk előállított széken a sorok között.
Szita Károly polgármester rövid, izgatott beszéddel indítja útjára az új fesztivált, de nem ad magyarázatot, sem elnézést nem kér a helyzetért, és nem teszi ezt a fesztiváligazgató sem. És hogy itt túlessek a helyzetismertetésen, gyorsan elmesélem a szombat délelőtti koncert bevezetőjét is. A Református templomba egy kétszárnyú ajtó egyik szárnyán át egy óra alatt préselődik be a töméntelen ember, az interneten rendelt jegyek egy része hiányzik, a koncert így fél óra késéssel indul. Ám Bolyki György belátva a helyzet tarthatatlanságát ekkor már beszél, többször is, kedvesen, mentegetőzve, indokolva, kérve, mindezt vidáman, így a pukkadásig telt templom, amiben szó szerint csak a szószéken nem ültek, derűs nyugalmat árasztott. Íme a szó ereje.
A koncertek viszont óriásit szóltak, az alaphangot kifogástalanul megütve, valódi világszínvonalat teremtve a legelső pillanattól. A nyitókoncerten Mendelssohn 16 évesen írt nagyszerű Oktettje csendült fel csodálatos, nemzetközi felállásban (Joshua Bell, Mihail Ovrutszkij, Kokas Katalin, Alina Pogosztkina, Maxim Rysanov, Glad Karni, Jonathan Cohen, Kokas Dóra), ezt Stravinsky A katona története követte. Narrátor Mácsai Pál, vezényelt Kocsis Zoltán, az együttest Kelemen Barnabás, Knut Erik Sundquist, Horváth Bence, Káip Róbert, Klenyán Csaba, Lakatos György, Rácz Zoltán alkotta.
Mácsai hangulatkeltően tolmácsolta a lelkét az ördögnek eladó katona népmesei-vásári történetét. A zenei interpretáció mindkét mű esetében frenetikus volt, nem zavarta meg a pár percre bekapcsolt, dübörgő légkondícionáló, az el-elmenő világítás, és a koncert vége előtt 20 perccel elkezdődött és jól hallható vihar hangja sem. Az utolsó akkord elhaltával egyszerre dübörgött fel a közönség tombolása és egy hatalmas mennydörgés. Csattanós volt a fesztiválkezdés zenei és mennyei értelemben is. Az eső vízszintesen szakadt, bevert az előcsarnokba, bokáig érő víz hömpölygött az utcákon, buzgárok szakadtak fel az úttestekből. A közönség türelmesen állt a kitárt ajtókban és várta az égzengés végét. Szépen rímelt az elemek tombolása a koncert elementaritására.
A másnapi matiné végül is végtelen hosszú műsorával fél kettőig elhúzódott. A második részben egy újabb oktett, ezúttal Enescué, ezt szívesen elfelejteném. Bár nagyszerű előadásban (részben az előző esti közreműködőkkel) hangzott el, ez parttalan zene, ami többször is elindul, de nem nagyon akar elérni sehová. Ám a koncert első fele katartikus volt. Már azért is, mert Kocsis végre megint zongorázott, mégpedig valamikori mesterével, az évtizedekkel ezelőtt visszavonult Rados Ferenccel. Schubert f-moll négykezes fantáziája emiatt is felemelő volt, no meg maga a darab is az. Beethoven Kreutzer-szonátájában Kocsis partnere Joshua Bell hegedűművész volt. Előadásukra csak szuperlatívuszok használhatóak. A felfokozott hangulathoz az oldottság is hozzájárult. A két első tétel közt a fesztiváligazgató bejelentette: ?most kérem, harangoznak?, és ezt tették. Bell (nomen est omen) együtt nevetett a közönséggel, majd a harangszó elhaltával folytatódott a virtuóz előadás. Joshua Bell, a világhírű amerikai művész úgy játszott együtt Kocsissal, mintha állandó párost alkotnának. Könnyedén, egymásra hangolva és figyelve egyszerűen elrepítették a közönséget. Vihar nélkül is.
