Van két hatalmas naplófolyam. Egyrészt Márai Sándor fél évszázadot átfogó, híres, sokkötetes sorozatban kiadott naplói. Másrészt felesége, Márai Ilona több mint három évtizeden át, 1948 és 1979 között vezetett naplói, amelyek csak 2022-ben láttak napvilágot két hatalmas kötetben. Miben különbözik a két napló?
Az például alapvető különbség, hogy Márai a naplóit publikusnak szánta. Irodalmi igénnyel írta, szerkesztette, szelektálta. Lola pedig magának írt, és eszébe sem jutott, hogy a feljegyzéseit valaha kiadja. Biztos vagyok benne, hogy nem is engedte volna. Annyira intim, annyira őszinte. A saját legmélyebb érzéseit, gondolatait rögzíti benne. Érdekes egyébként, hogy a bejegyzésekből kiderül, ők titokban olvasták egymás naplóját. Szinte azt érezni, hogy ha valamit nem tudtak megbeszélni szóban, mert épp haragban voltak, akkor a naplóikon keresztül üzentek egymásnak.
Hogyan született meg az előadás, és milyen szempontokat tartott szem előtt a szövegek válogatásakor?
Tíz évvel ezelőtt Kassán tudtam meg, hogy léteznek a Lola-naplók. A minket kísérő hölgy beszélt róla, hogy egy hajóládában megérkeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumba a Márai-hagyaték részeként, és épp Ötvös Anna dolgozza fel őket. Én azelőtt is gyakran adaptáltam felolvasószínházi produkcióként női regényeket, női naplókat, és már akkor eldöntöttem, hogy valamiképp ezt is színpadra szeretném állítani. Aztán végre megjelent, elkezdtem olvasni, és az volt a benyomásom, hogy Lola sokszor mintha a férjének írta volna a sorait, főleg kettejükről.
Nagyon kíváncsi lettem ezek után, hogyan jelenik meg az életük a másik nézőpontból, és elkezdtem Márai regényeiből, naplóiból is kikutatni azokat a rejtett, sokszor nagyon kicsi részeket, amelyek konkrétan kettejükről szólnak, és amelyekben egyébként Lolát Márai rendszerint egy nagy L. betűvel jelöli. Megkerestem azokat a részleteket is, amikor Lola naplóbejegyzése alapján tetten érhető, megmagyarázható Márai egy-egy hangulata, gondolatának megszületése. Szempont volt a válogatásnál, hogy olyan részek ne kerüljenek bele a szövegkönyvbe, amelyek túl intimek ahhoz, hogy szóban előadjuk. Hisz Lola, aki nem szánta kiadásra a naplót, sok ilyen részletet is leírt, egészségügyi panaszokat például. Nehéz volt kihagyni a világ meghatározó eseményeit, de legtöbbször mégis kihagytam, kivéve, ha mélyen érintette Lolát.
Nagyon fontos volt, hogy megjelenjen a válogatásban is a humor – egyrészt Lola remek humora, másrészt Márai cinikus, pikírt humora. Főleg azonban az egymás iránti érzelmeik voltak nekem nagyon fontosak, hogy azok miként hullámzanak együtt, olykor meg nagyon külön, mert az is a kapcsolatukról szól. Végül úgy éreztem, szépen összeáll egy párbeszéd a naplók, tulajdonképpen az érzéseik, a gondolataik között. Hálás vagyok Kirschner Péternek és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületnek, hogy lehetőséget adott bemutatni a KuglerArt Szalonban, és Hegedűs D. Géza kollégámnak, hogy vállalta ebben az előadássorozatban is Márai megszemélyesítését.
Az összeállításkor melyikük iránt volt elkötelezettebb, Lola vagy Márai iránt?
Lola iránt, természetesen, hisz Lola naplója a vezérfonal. Lolához nagyon sok közöm van érzelmileg, lelki alkat szerint is. Teljes mértékben tudok vele azonosulni. Szerintem, aki párkapcsolatban él, pláne hosszabb ideig, akár férfi, akár nő, az érti ezeket az érzelmi hullámvölgyeket, hullámhegyeket, eltávolodásokat, egymásra találásokat, ennek az elképesztő dinamikáját. Másrészt én magam is egy alkotó emberrel élek együtt, ezért azt is tudom, hogy milyen, amikor a másikat elviszi az, amiben benne van, amin dolgozik. Ez is nagyon ismerős. Lola hagyományos értelemben nem volt alkotó ember, de számomra mégis az volt abból a szempontból, hogy a közös életüknek nagyon tevőleges megalkotója volt.
Az is szimpatikus, ahogy a transzcendensről gondolkodott. Zsidó származású nő volt, de a zsidó vallást már nem gyakorolta, keresztény hitre tért. Ugyanakkor hitt például valamiféle energiaáramlásban is. Sok rokonát elveszítette a holokausztban, köztük az édesapját is, de mindig nagyon jelenvaló lelki kapcsolatban maradt velük. És a gyerekükkel is, aki csecsemőkorában halt meg. Nagyon ismerős nekem, hogy miként gondolt arra, ami a halálon túl van, és hogy talán jelen vannak valamilyen energiaként azok, akik már testükben nincsenek itt a Földön.
Lola annyira hisz az álmokban, hogy azokat szinte kommunikációs eszközként használja a távol lévőkkel. És meglepő, hogy nála nagyon sokszor tényleg a valóság előhírnöke az álom.
Lola nagyon érzékeny és spirituálisan elképesztően nyitott. Márai erre szokta írni, főleg az év eleji bejegyzéseiben: Lola brazsái. Mert kicsit valóban babonás, elvégzi az év végi, év eleji „varázslásokat”. Nagyon kedves, ahogy állandóan Krúdy álmoskönyvét forgatja, és amikor valami nem válik valóra, odaírja csalódottan, hogy Krúdy is csak mindenféléket összeirkált. Az is nagyon szép, hogy majdnem minden reggel elmondja a férjének az álmait, mert annyira színesek. Ez egy rítus kettejük között. Egyik érzelmi eltávolodásuk alkalmával azt írja: „Még az álmaimat sem akarta meghallgatni.”
Egyébként elég sokszor megbántott. Márai, gondolom, nem volt könnyű férj, de ezt nem lehetett tudni róla a Lola-naplók megjelenése előtt. Önnek ez mennyire volt meglepő?
Annyit azért tudtam, hogy voltak házasságon kívüli kapcsolatai: többek közt Ágai Irénnel, Mezei Máriával, Tolnay Klárival. De mint Lola naplóiból kiderül, volt egy nagyon komoly krízisük az emigrációban is 1963–64-ben, valószínűleg Márainak egy külső kapcsolata miatt. Előzőleg egy nagy európai utazáson voltak, tíz év amerikai tartózkodás után. Végre visszatérhettek abba az Európába, amely nagyon-nagyon hiányzott nekik. De Márainak nagy csalódás volt Európa viszontlátása, ami miatt rossz lelkiállapotba került, és úgy érzem, ezt Lola ellen fordította, aki ugye a legközelebb állt hozzá. Ennek folyománya lehetett az említett viszony valakivel, amit Lola nagyon megszenvedett.
Meglepő volt ezzel szemben Márai féltékenysége, például Nápolyban, ahol egy olasz rendőrre lett féltékeny a Lola-napló szerint.
Teljesen alaptalanul. Lola is csak nevetett rajta, mert annyira képtelenség volt a gyanúsítás. Aztán titokban beleolvasott Márai készülő regényébe és megértette. „Elolvastam a Telegonost – írja a naplóba –, a részlet párbeszéd Pénelopé és Ulysses között, kicsit megnyugtatott. Ezért van szüksége erre a feszültségre! Nem az irántam érzett bizalom hiánya, csak a munkájához kell. Kis megnyugvás.” Márai ugyanis akkor írta a Béke Ithakában című regényét, ami arról szól, hogy Ulysses sok-sok év csavargás és kaland után hazaérkezik Ithakába, ahol Pénelopé hűségesen várja, ennek ellenére a hazatérő hős nem átall féltékenykedni.
Ön mint női olvasó, érezte valahol Lola naplójában, hogy Márainak esetleg lehetett oka féltékenynek lenni?
Biztos vagyok benne, hogy nem volt oka. Nagyon sokszor olvastam át a naplókat nagyon figyelmesen, és soha olyat nem találtam benne, ami akár csak utalt volna Lola egyéb kapcsolatára. Jó barátaik voltak például Laxék: Lax Henrik nagyon híres és jól menő orvos volt, 1941-ben emigrált New Yorkba, a kint élő magyar művészvilág nagy része hozzá járt, Máraiékat is segítette a New York-i letelepedésben. Még Pestről ismerték egymást. Márai az említett nápolyi féltékenységi rohamában őt is fölemlegette mint akire gyanakodott. Lola megrökönyödve írja a naplójában: hogy is gondolhat ilyet, hiszen a kisfiuk betegsége és halála kapcsán ismerkedtek meg.
Miért volt ilyen elképesztően elfogadó Lola Márai emberi hibáival szemben?
Azért, mert szerette. Akit szeretünk, azt a hibáival együtt szeretjük, így írja ő maga. Nagyon sok kifogása volt, sokszor a férje szemére hányta például, hogy vele nem lehet „kibeszélni”, vagy azt, ahogy emberekkel viselkedik.
A szereteten túl azért nagy volt az egymásra utaltságuk is.
Az emigráció elképesztően erős kötés, ott csak ketten voltak egymásnak. Ráadásul, ahogy haladunk előre, egyre kevésbé találkoztak honfitársakkal, Márai tudatosan tartotta távol magát a magyar emigrációtól. Lola egy ideig még fenntartotta a kapcsolatot a kinti rokonsággal, de férje nemtetszése miatt végül feladta. A házasságuk véd- és dacszövetség volt. „Furcsa ez a mi egymáshoz kötöttségünk! Mindketten úgy szeretjük a kötetlenséget, a szabadságot, olyan ez a házasság, mint egy örök véd- és dacszövetség. Első perctől örök véd- és dacszövetség!” Ezt írta, és azt is: csak addig akar élni, amíg együtt tudnak maradni. Rosszabb pillanataiban Márai néha a fejéhez vágta, hogy nélküle Lola senki és semmi. Ez igaz, mondta ő, de nem volt mindig így. Lola nagyon intelligens, olvasott, több nyelven beszélő, talpraesett nő volt. Márai írásainak első olvasója és kritikusa.
Szinte mindig rajongással beszél a férje írásairól.
A legtöbbször igen, de előfordul, hogy megjegyzi: ez nem az ő nívója, vagy hogy soha nem használt ilyen szavakat, így nem lehet írni. Ha jól emlékszem, a San Gennaro vére írása idején, ami a nápolyi életükről szól. Ezt Márai már New Yorkban fejezte be, ahol borzasztó elszigeteltségben éltek, és ő többször alkotói válságba került, sokáig nem találta a fogást a témán. Végül persze gyönyörű regény született.
Van Lolának egy nagyon szép bejegyzése, miszerint Márai mindig kicsit úgy élt, mint annak a regénynek a főhőse, amelyet éppen írt. „Eszembe jutnak a régi regények – olvashatjuk a naplóban -, Szindbád (akkor úgy élt, mint Krúdy). A Vendégjáték. A Gyertyák… És akkor egyszer régen azt mondtam Kovács Vilmának: »Milyen szép lenne, ha egyszer már assisi Szt. Ferencről írna regényt.« És nevettünk. Most Assisi Szt. Ferencről írt regényt, és nem nevetek.”
Azonos volt az ízlésük. Rengeteget olvastak, főleg Márai, aki Amerikában leginkább a remek könyvtárakat szerette. Írja egyszer, hogy Lolával arról beszélgettek, melyik az a mű a kortárs amerikai irodalomban, amelyik igazán irodalom, és egyszerre mondták ki: Az öreg halász és a tenger. Másik közös kedvencük pedig Lampedusa Párduca az európai irodalomból. 1963-ban Rómában látták a Visconti-féle filmváltozatot Claudia Cardinaléval és Alain Delonnal. Nagyon tetszett Lolának, kivéve érdekes módon Alain Delont, aki szerinte „nem volt elég nagy” a szerephez.
Egy másik emlékezetes filmélményük Zeffirelli Rómeó és Júliája.
Igen, nagyon szépen ír róla Lola, mert visszahozta saját házasságkötésük emlékét. Kedvelték a korabeli olasz filmeket. Szintén Rómában látták először a 8 és ½- et, ami akkor nem tetszett Lolának: azt írja, hogy „Fellini őrült filmje”. Márainak viszont nagyon tetszett. Ő tudta, hogy mi ez. Tudta, mi az alkotói válság. Márai amúgy nem szerette a mozit, azt írja, untatja, mint az emberek.
Lola melyik tulajdonságát találja a legvonzóbbnak?
Azt, hogy elképesztően jelenidejű. Akármilyen fájdalmai voltak a házasságában vagy más miatt a múltban, akármennyire aggódott a jövőtől, nem számított, ami volt, csak a jelen idő: ő és én. Ez nekem elképesztő, ahogy a fájó múltat el tudta távolítani és jelenidőben nézni a férjét. Valaki egyszer azt találta írni egy cikkben Márairól, hogy „író-doyen”, mire Lola megjegyzi: „Marha. Nekem az »író-doyen« az örök, fiatal, 20 éves taknyos!”
Hogyan lehetett megbocsátani a nőügyeket például?
Nem tudom. Lola azt írja, nem számított, hogy a férje merre ment, hogy volt más – amikor vele volt, akkor jó volt. Nem rántja magára a múlt összes baját. Márai ezt nem tudta, ő mérhetetlenül mély csalódásokat hordozott magában. Ami nekem tanulság, hogy nincs recept, soha nem tudhatjuk, hogy két ember között pontosan mi van, és mi az, ami mélyen össze tud kapcsolni. Azt hiszem, hogy amíg a szeretet a legerősebb és az van a legmélyén, addig az a kapcsolat működik, akkor is, ha számos sérelem van benne mindkét fél részéről.
Érdekes, hogy Márai a Lola-naplók jelentőségére már Lola halála után jön rá, amikor egyedül maradva egyben elolvassa a 296 füzetet, és részleteiben visszaidéződik az utolsó harminc évük, de mondhatni, az egész közös múltjuk. És maga teszi be a hagyatékba, a saját kéziratai mellé a füzeteket. Vajon milyen szándékkal?
Van egy fotókból, emlékekből, dokumentumokból összeállított kötet, amelynek az a címe: Éltem egyszer én, Márai Sándor. Nekem ez jut eszembe. Az az érzésem, hogy saját írói hagyatéka kiegészítéseként hagyta az utókorra, talán azzal a megfontolással, hogy látni engedje: ilyen is voltam én, Márai Sándor.
Az előadásból hangoskönyv készül a Helikon Kiadó gondozásában. Mikor jelenik meg?
Márciusban kezdjük a felvételeket. De nemcsak hangoskönyv jelenik meg, hanem az előadások szövege is könyv formájában, ahogy összeállítottam a két naplófolyamból. Lola születésének 125. évfordulója lesz idén, július 13-án. A szándékunk az, hogy a születésnapra napvilágot lát a kötet és a hangoskönyv is. Az élő előadássorozat következő része pedig február 16-án lesz látható a Sütő utcai KuglerArt Szalonban.
Márai köpönyegében
Hegedűs D. Géza 2016 óta játssza folyamatosan a Vígszínház háziszínpadán a Hallgatni akartam című Márai-kötetből készült monodrámát, most pedig Takáts Andrea oldalán a Lola naplója pódiumelőadásain szintén ő képviseli az írót. De ez a szerep kicsit más. Erről kérdeztük az avatott Márai-interpretátort.
Ön, mondhatni, színpadi nagykövete Márainak. Hogyan alakult ki e szoros kötődése az íróhoz?
A naplóit pályám eleje óta ismerem, olvasom, fantasztikus időutazás. Felnőtté válásom egyik fontos pillanata volt, amikor 1975-ben édesapámtól, aki magyar-történelem szakos tanár volt, megkaptam a Márai-napló egy antikvár példányát, a Révai Kiadó által háború után megjelentetett 1943–1944-es naplóbejegyzéseket. Megrendítő olvasmány. Később Gyulán, amikor kezdő színész koromban nyaranta részt vehettem a szabadtéri játékokon, két próba között, délutánonként a strandon sokat beszélgethettem Simonyi Imrével, a nagyszerű költővel, aki Gyulán élt, és ő kapcsolatban állt, levelezett Máraival. Sokat mesélt róla, hogy miket írt a leveleiben, például arról, hogyan próbálták hazacsalni a tisztelői, rajongói. De Márai ellenállt, azzal az érvvel, hogy amíg a szovjet csapatok Magyarországon vannak, nem hajlandó a szülőföldre lépni. Mégis volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy ha nem is haza, de majdnem haza költözik, az akkori Jugoszláviába, a Vajdaságba. De ez is csak terv maradt. Így még inkább elköteleződtem iránta, és megkerülhetetlenné vált számomra az évtizedek naplói által megteremtett szellempalota. Ezt igyekszem átadni a Hallgatni akartam című előadással is, amelyet mindmáig nagy érdeklődés mellett, már több mint százszor játszhattam.
A Lola naplója előadás azonban nemcsak a szellempalotát engedi látni, hanem hétköznapi életüket, az író és a felesége kapcsolatát is.
Csodálatos rádöbbenni számomra is – aki nemcsak színész vagyok, hanem rendező is, és sokat foglalkozom szövegekkel -, hogy milyen szépen kirajzolódik, miért is tartozhatott egymáshoz ez a két ember. Lola emberi nagyság, fantasztikus műveltség, hiperérzékenység, nagy-nagy intelligencia, szépség, titokzatos nőiesség és ezzel párosuló tolerancia is abban az értelemben, hogy pontosan tudja, kivel él együtt, hogy a sors egy zsenivel kötötte össze. Márai ugyanígy megérti, hogy ha nem lenne Lola, akkor ő sem lenne. Lola a naplójában, amelyet nem szán a nyilvánosság számára, csodálatosan mutatja meg a mikrokörnyezetet, a pillanataikat, a konfliktusaikat, a kultúrát, amiben élnek. Márai viszont, aki a publikumnak írta saját naplóbejegyzéseit - a maga gőgjével, makacsságával, személyes léptékének tudatával -, műalkotásnak tekinti minden rögzített gondolatát, sokszor hátborzongatóan mélyre hatolva az ember és a világ viszonyának feltárásában. Hatalmas tett Takáts Andrea kolléganőm részéről, hogy egymás mellé helyezte a párhuzamosan írt naplókat. Így izgalmas dramaturgiai feladatot oldott meg, még ha felolvasószínházi formában is. Öt egymást követő este, a nézők szeme láttára, füle hallatára peregnek le Lola és Sándor fájdalmasan-csodálatos emigrációs évtizedei. „Ezüst nászút” - ahogyan Lola írja.
Önt mennyire lepték meg a Lola-naplóban olvasott részletek Márairól, aki remek író volt, de a napló szerint nem egy mintaférj?
Számomra ez nem volt annyira új, hiszen amikor a Hallgatni akartam című előadásra készültem, alaposan utánanéztem a háttérnek. Igen, emberi gyengeségeknek, esendőségeknek, hiúságoknak, pózoknak sokasága tárul fel a naplókban. De képzeljük el, hogy hiába írsz, mert ami körülvesz, az a fülsüketítő csönd. Ezzel a fájdalmas magánnyal állva a világban Márai mégis felmutatja, hogy minden magány ellenére meg lehet maradni alkotóerőben, szellemi tisztaságban, morális nagyságban.
Mi más marad ebben a magányban az embernek a világ felé, mint a hiúsággal, makacssággal párosuló gőg és a pózok? Én ehhez mindenen túl megértéssel, szeretettel fordulok. De ha Márai írja a műveit, akkor mindig integráns-önmagával azonos, nem az egzisztenciális helyzetével. Hogy nem volt mintaférj, hogy voltak nőkalandok, ezt tudtuk. Azt hiszem, ez is az önerősítés része volt. De Lola annyira biztos az erejében, az összetartozás erejében, hogy az lenyűgöz. A naplójából finoman és árnyaltan feltárul az is, hogy ők nemcsak szellemileg tartoztak össze, hanem testileg is kapaszkotnak egymásba. És szenvedéllyel. Közük volt egymáshoz testben és lélekben. És ami minden női és férfihiúságon túl fontos volt számukra, és összekapcsolta őket, az a gyerek. Saját gyermekük csecsemőkorában meghalt, és Márai azt írja a naplójába, hogy ezután „mintha valami oltást kaptam volna minden nagy elemi, emberi veszteségérzet ellen”. Végül örökbe fogadtak egy kisfiút, a házvezetőnőjük kisgyerekét, Jánoskát, akit az emigráció alatt nagy gonddal felneveltek. Sokrétegű két ember összetartozása.
