Irvine Welsh regényének, Danny Boyle 1996-os kultfilmjének e származéka nem skót/angol és nem magyar történet. Nem érdes társadalmi híradás és nem emelt példázat, nem dráma, de nem is sorolható a színművek valamely vidámabb nemébe. Tartalmi-műfaji vegyessége, "filmes" montírozottsága nem válik karakteressé, darabossága csak egy-egy pontfényt enged a homályló alakításokban. Ígéretével ellentétben nyoma sincs benne parázsló nemzedéki konfliktusnak (legfeljebb a sötéten önostorozó, hazát káromló skót kisebbségi tudatnak), s ha ifjú antihősei nihilben élnek (mélyen abban élnek), hát ez a nihil is üres. Németh Ákos csattanóra kihegyezett jeleneteket írt (akad jelenet, amely mindössze csattanó - hol a vicces, hol a szimbolikus, hol a lapos fajtából). Poén, ha valaki megemeli a tökét, visszaránt egy spétet, bedob egy gyenge szójátékot. A kábszerezésből úgy-ahogy és nem valami jellemes módon kikecmergő Mark Renton megformálója, a fakó Karácsonyi Zoltán még azt a hazug sikersztori-félmondatocskát sem üti le (jobb esetben nem akarja a darab végén kihívóan elsütni az élcet), hogy "lesz családi karácsonyom, karácsonyi családom".
A társulat fellépő tagjai nemegyszer bizonyították: erős, eredeti rendezői vezetés mellett erős, eredeti szerepépítésre képesek. Ha azonban ez nem osztályrészük (mint most sem), előveszik a konvenciókat, a felszínes dialógus-tolmácsolásra bízzák magukat, epizódról epizódra kergetik-keresgélik a figurát. Andai Györgyi (Mrs. Renton) talán eljutna egy szociális melodráma anyaképéig, ha kis szerepe teret nyitna ehhez, és talán az érdemel figyelmet, ahogy ironikus, leállíthatatlan hangoskodással Dózsa Zoltán knockoutolja a hatalmaskodó, hamisan jótékonykodó izomembert, Begbie-t. A férfi-"nő" dílert Bank Tamás, a kábítószer-forgalmazáshoz képest kisded könyvlopási ügyben részrehajló ítéletet hozó, parókájától kajánkodva szabaduló bírónőt Majzik Edit korrektül játssza. A fiúk kara roppant színtelen, a hozzájuk, csapódó, róluk leváló lányoké változatosabb. (Főleg a női magazinok környékéről jönnek be szöveg- és viselkedésgegek. A színházból távoztunkban válogathatunk a néven nevezett lapok remittendapéldányaiból.)
A drogos fiatalokról és környezetükről szóló helyzetjelentésben Németh Ákos szinte rendszertelenül próbálgatja a stílusokat, fogásokat, világítási megoldásokat. A pénzt, piát, anyagot, belövést gesztusokkal jelzik, a szexuális aktusok is a szokott jól nevelt színházi felöltözöttséggel, lebegtetett bugyicsalikkal mennek végbe - ha csak a rendezőnek nem támad kedve lemezteleníteni valakit. A bódító végbélkúpot egy gesztus, ujjtartás formázza - a feneket, melybe az imitált semmi imitálva becsusszant, módunk van natúrban megszemlélni.
A Kovács Yvette tervezte, leverően ötlettelen jelmezek viselői (többségükben a szintetikus anyagok rabjai) Daróczi Sándor műanyagok uralta, nagyjából üres - létrákkal dimenzionált - díszletében tengetik kiszolgáltatott, idegesen felgyűrt mindennapjaikat. A szintek kihasználása ügyes, némely helyszínek (horgászstég, kocsma, temető) érzékeltetése tárgyak vagy síkok, beállítások segítségével ugyancsak megfelelő. Az előadás javára szól, hogy - ha nem is a magasba - felfelé tart, a második részre összeszedettebbé válik, elrugaszkodó groteszkuma alkalmanként rokonszenvessé teszi.
A sok rossz kortársi (európai és magyar) színdarabot végigülő kritikus kerülni szeretné a nosztalgiázást, a negyven-ötven évvel ezelőtti brit dráma felemlegetését. Nem hozakodik elő a Dühöngő ifjúsággal, nem mormolja John Osborne, Alan Sillitoe, Arnold Wesker és mások nevét, nem ismételgeti magában az angry young men vagy a kitchen sink drama kifejezéseket... - de azért: Look back in anger.
