Szabó T. Anna, arra gyanakodva, hogy a Benjamin és a Chaud is választott művésznév, a Benjamint gyerekként, a Chaud-t forróként, azaz veszélyesként fordítva-értelmezve arra gondolt, hogy vendége illusztrátori identitása a „veszélyes gyermek”. Ám mint kiderült, annak születése óta ez a neve, nem a legkisebb, hanem a legnagyobb fiú volt a családban, és Forróként is, Melegként is sokat csúfolták az iskolában. Anna megmagyarázta kissé különösnek ható spekulációját: Chaud könyvei alapján feltételezte, hogy a lélek sötét oldalát, a gyerekek negatív tapasztalatait, félelmeit is beépíti a munkáiba, mert így akar segíteni nekik. Chaud erre már helyeslően reagált. Nem szereti az olyan gyerekkönyveket, mondta, amelyekben minden szép, mindenki bátor, hanem nehézségeket okozó tulajdonságokról: a lustaságról, a gyávaságról, a gyengeségről, az alkoholizmusról, valamint ezekkel jellemezhető felnőttekről is beszélni akar. Az olyan könyveket szereti, amelyekben nem a hősök kiválósága révén oldódnak meg a problémák, hanem találkozások segítenek a megoldáshoz. Sőt azt tartaná a legjobbnak, ha az olvasói nem is problémákként tekintenének az általa bemutatott jelenségekre, hanem adottságokként, a határaikat átlépve, új szemlélettel.
Hegyek között, kis faluban nevelkedett, gyerekként sokat volt egyedül, gyakran unatkozott. Hétéves korában különös spirituális élmény érte: kilépett a testéből, rájött, hogy nem azonos vele, sőt még arra is, hogy akkor is ugyanaz az ember fog maradni, amikor a teste nagyobb, ő pedig felnőtt lesz. Ez az élmény arra indította, hogy soha ne tévessze szem elől az egykori gyermeket, aki volt.
Gyermekkorának helyszíne közelében sípályák vannak, így annak idején sok havat láthatott. Csend és nyugalom vette körül, sok alkalma lehetett a gondolkodásra, feltételezte Anna. A síeléshez és általában a sportokhoz ügyetlen volt, ezért sok ideje maradt rajzolásra, válaszolta Chaud. És mivel sem a nyelvekhez, sem a matematikához nem volt érzéke, szinte mint az egyetlen lehetőséget ragadta meg a rajzolást. Ma is úgy gondolja: igazán semmi máshoz nem ért.
Hogyan lehet a gyerekekkel megszerettetni a rajzolást? A rajztanárok sajnos nem mindig ezen dolgoznak. Például mert megalázzák őket, és gyengítik az önbizalmukat a rajzaik minősítésével, és azzal, hogy osztályozzák őket. Pedig nincs jó vagy rossz rajz, vélte Chaud. Egyetlenegy rajzunk sem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezzük, de éppen ez: a tökéletlenségeink teszik őket egyénivé, és a szabálytalanságok az igazán mieink, a ránk, a személyiségünkre leginkább jellemző stílusjegyek hordozói. Ezért nem szabad a gyerekeknek rajztechnikát tanítani, hanem hagyni kell őket kísérletezni, a saját hangjukra rátalálni, és önkifejezési formaként tekinteni a rajzra. Éppen az gazdagít bennünket igazán, amit hibának gondolunk. A rajzolásnak mindig örömteli tevékenységnek kellene maradnia. Strasbourgban, amelynek képzőművészeti egyetemén tanult, nem osztályoztak, és ennek az volt az oka, hogy senkit sem akartak „a legjobb tanuló” státusába emelni, mert akkor mindenki őt másolta volna, és nem találnak rá a maguk összetéveszthetetlen stílusára. Mindenki a maga módján mesél, és az pontosan úgy jó, ahogy van. Az a lényeg, hogy el tudja mondani, amit akar. Ha egy rajz szép, az még probléma is lehet, mert a szépsége talán eltakarja, amit valójában mondani akar. Régebben ő maga is sokat radírozott, mert szégyellte, amiket hibának vélt. De aztán belátta: nem szégyen, hogy nem akkora zseni, mint Leonardo da Vinci, és mindenkit hasonlóra biztat. Nem a legjobbnak, például Miss France-nak vagy Mr. Magyarországnak kell lennünk, hanem egyre inkább önmagunknak.
Chaud számára fontos, hogy elválassza egymástól a szakmai és a magántereit, ezért nem otthon, hanem a műhelyében dolgozik. Szabadúszóként magának osztja be az idejét, ami arra kényszeríti, hogy fegyelmezett, idejét jól beosztó legyen. De a pihenésre, szemlélődésre is nagy szüksége van, mert lenniük kell az életében olyan időknek, amikor kizárólag inspirálódik, például kiül egy kávézó teraszára, és a járókelőket nézi, rajzolgatja céltalanul.
Anna javaslatára megnézzük Chaud egyik kivetített rajzát, amelyen valaki egy domb tetején álló lovat rajzol, és az általa ábrázolni kívánt, a ténylegesen megrajzolt, valamint az őt figyelő férfi által látni vélt ló vágyképe egyaránt megjelenik fölöttük, azaz négyféle változatot is látunk belőlük. Jelentősen eltérnek egymástól és a valódi lótól is, aminek az az oka – magyarázza Chaud –, hogy az „igazi” ló megrajzolhatatlan: csak különböző változataiban létezik, és annyi változata lesz, ahányan lerajzolják meg ahányan megnézik a róla készült rajzokat. Chaud szerint az ő rajzoló keze is olyan, mint az istállójukba visszafutó lovak: nincs kontrolljuk, ahogyan neki sem a keze fölött. Csak figyeli, ahogyan a keze dolgozik.
A gyermekeit soha nem rajzolta még le, pedig már tíz éve illusztrátor volt, amikor az első megszületett. Ám a megszületésük döntő hatással volt a rajzolói működésére. Apává válása ihlette a medvés sorozata első részének írására és rajzolására, amelyet a legmeghatározóbb munkájának tart. Ez egy medveapukáról szól, aki az erdőből a városba megy, hogy elveszett bocsait megtalálja, és az operába téved. Abba a mesébe a rettegését rajzolta bele; annak a felismerésnek a rettenetét, hogy felelős lett egy törékeny életért. Ráébredt, hogy rosszul tudjuk: nem a szülő nyit ajtót a gyermekeinek a világra, hanem ők mutatnak be neki egy új világot. A gyerekek, véli, tökéletesebbek és erősebbek, mint mi. Nem szabad rájuk alsóbbrendűkként tekintenünk, hanem éppen ellenkezőleg: nekünk kell az ő szintjükre felemelkednünk. Anna közbeszúrja, hogy Chaud-nak eddig négy munkája jelent meg magyarul, de ő már nagyon várja a medvés könyvek fordításait is.
Szövegei és rajzai szintézist alkotnak, de – úgy tűnik, ez a legkedvesebb gondolata – minden olvasó fejében más és más fog róla összeállni, senki sem ugyanazt a könyvet fogja olvasni. Igen ám, de ha felkérésre illusztrál, a nagy alkotói szabadság csorbulni fog, veti fel Anna. Ez problémát jelent, mondja. Az amerikai kiadók például gyakran kérnek tőle változtatást, mert mindig attól félnek, hogy a rajzait sokan sértőnek érezhetik, és szinte minden vicces megoldására gyanakodva tekintenek. Ezért amikor amerikai megbízásból dolgozik, eleve cenzúrázza magát. Ám a munkáját mindig az jellemzi, hogy nem az olvasóknak, hanem a benne élő gyermeknek rajzol, és arra gondol, hogy az általa írt, rajzolt vagy illusztrált könyvet gyerekként szívesen elolvasta volna-e. Igényesen dolgozik, de képzelt elvárásoknak megfelelni, ismeretlen embereknek tetszeni semmiképpen sem akar. Tudja, hogy az agyában megszületett képeket nem fogja tudni egy az egyben megrajzolni, mert nincs „nyomtatói funkciója” hozzá: a keze nem nyomtató az agya és a külvilág között. Nincsenek zseniális ötletei, a fejében általában üresség van, de bátran rajzolgat, kísérletezik, és gyakran megmosolyogtatja magát. Például elkezd rajzolni egy kezet, de ha elrontja, nem hagyja félbe, hanem virággá alakítja. Minden befejezett rajzát körülbelül harminc vázlat előzi meg, a könyvei csak a jéghegy csúcsai.
Szerencsésnek tartja magát, mert mindig négy-öt megrendelt munkája van egyszerre, és 2025 októberéig el van látva feladatokkal. Mostanában egy százötven oldalas, tiniknek szóló képregényen dolgozik (a történetét más írta, ő ilyen terjedelmű munka megírására nem lenne képes). Azért lehet hivatásos illusztrátor, mert Franciaország hetvenmillió lakosú, sok a gyerek, és igényes szülőkből sincs hiány, akik szép könyveket akarnak venni nekik. A gyerekkönyvek iránti érdeklődés hasonló fokát ő csak az USA-ban, az Egyesült Királyságban és Spanyolországban tapasztalja.
A képein minden részletnek jelentősége van, és annak szolgálatában állnak, amit el akar mondani, akár a magányról, akár a szomorúságról, akár az önzésről van szó. A színekkel is ez a helyzet: nem az a legfontosabb, hogy szép legyen tőlük a kép, hanem hogy mit tud velük kifejezni. Ez a zenéhez hasonló: a színekkel is érzelmeket lehet érzékeltetni, mélyen lehet a lélekre hatni, mint a hangokkal: a forma nála mindig a tartalomhoz igazodik.
Hol lehet a munkásságát figyelemmel kísérni? – kérdezi Anna. Főleg könyvtárakban és könyvesboltokban, de az Instagramon is megtalálhatjuk, és ott a felnőtteknek szóló rajzai is fenn vannak.
Fotók: PesText
