Először a Huszonötödik Színházban találkoztunk, amikor Iglódi István rendezte Fejes Endre Cserepes Margit házassága című színművét. Én voltam Cserepes István, Törőcsik Mari férje, aki a darab szerint már nem élt, Iglódi István ezért azt találta ki, hogy fiatalon, ahogyan az élők emlékezetében megmaradt, jelenjen meg a színpadon.

Kezdő színészként az Egyetemi Színpadról kerültem oda, bár már nem voltam igazán fiatal, földmérő mérnökként diplomáztam, aztán átnyergeltem a színészetre. Így a korkülönbség nem volt jelentős, a szakmai tapasztalatot tekintve viszont a különbség számottevő volt. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ilyen színészóriások – Törőcsik mellett Garas Dezső, Gera Zoltán szerepeltek az előadásban – között játszhatok, és éppen Törőcsik Mari a feleségem. Ő már akkor legendának számított, pedig alig volt negyvenéves. Rettegtem tőle. Hogy kerülök én ide? Nyomasztó megtiszteltetés volt a szakma nagyjaival színpadra lépni. Emlékszem, Eleniumot kellett bevennem a próbák előtt, hogy oldjam a pánikszerű izgalmamat. Iglódi azt találta ki, hogy az öreg Cserepes István ül az asztalnál, és kártyavárat épít. Gondolhatja, hogy remegett a kezem, és úgy kellett nekem kártyavárat építeni… Törőcsik érezte a szorongásomat, nagyon kedves volt, semmire nem tett megjegyzést, biztatott és tolerálta az esetleges ügyetlenségemet. Attól fogva rokonszenvező viszonyt ápoltunk, mindig számíthattam a szimpátiájára.

Aztán mikor a Nemzeti Színház igazgatója lettem, Törőcsik Mari már a társulat tagja volt, tehát napi kapcsolatba kerültünk. A Nemzetiben alig játszottam színpadon, talán csak egy darabban, a Lear királyban, amelyet Bocsárdi László rendezett, és Mari játszotta csodálatosan a Bolondot.

Keresem a szavakat, és félek, hogy csupa közhely jut eszembe. Hihetetlenül tehetséges volt, színpadra termett. Bár – és erről többször beszélt – az elején nem úgy nézett ki, hogy színpadra való. Major Tamás volt, aki azt mondta neki: „Mari, maga ne csináljon semmit, maga úgy jó, ahogy van! Ne akarjon semmit sem játszani, csak legyen!” Az átélés ma már szitokszónak számít a magyar színházi életben, mert azt hiszik, hogy valami ködös dolog, miközben szerintem nagyon fontos. Törőcsik Mari élte a szerepeit. Ha néma szerepe volt – néhány darabban ez is megesett –,

szótlanul is tudott képviselni egy sorsot.

A Nemzeti Színház Stúdió Színpadán 2004. február 22-én mutatták be Csiky Gergely Buborékok című vígjátékát Jordán Tamás rendezésében, a játékmester Törőcsik Mari volt.
Fotó: MTI/Sándor Katalin

A Nemzeti Színházban felmerült, hogy esetleg rendezzen, ám erről hallani sem akart. Abba viszont belement, hogy játékmesterként dolgozzon velem. Ültünk a Gobbi Hilda Színpad nézőterén, egyik cigarettát szívtuk a másik után – akkoriban mindketten sokat dohányoztunk –, és nagy segítségemre volt. A bemutató után azt mondta nekem: Tamás, ez most egy igazi Nemzeti Színház-előadás! Blaskó Péter, Hollósi Frigyes, Udvaros Dorottya, Rátóti Zoltán játszottak az előadásban, és ő mint tapasztalt színésznő „lefordította” a színészek nyelvére, amit én rendezőként nem tudtam olyan pontosan megfogalmazni. (Borzasztó, hogy az ember beszélt valakiről, akit elveszített, és saját magáról kezd beszélni. Talán ez kikerülhetetlen.)

Aztán Szombathelyre kerültem, ők pedig – akkor még élt a férje, Maár Gyula – időnként átjöttek velemi házukból a városba, és benéztek a színházba is. Később én is meglátogattam hetente egyszer-kétszer, hiszen Velem mindössze tizenegynéhány kilométerre volt. Sokat jelentett, hogy harcosan kiállt mellettem, amikor néhány évvel ezelőtt politikai támadások kereszttüzébe kerültem. Videóüzenetet készített, a Nemzet Művészeit is a támogatásomra kérte… Egyik alkalommal pedig eljött az önálló estemre, amelyben verseket mondok, történeteket mesélek.

Ott ült az első sorban, és egyszer csak azt mondta: „Tamás, én is mondanék egy történetet!”

És mesélt.

Nyitókép: Jordán Tamás és Törőcsik Mari a Nemzeti Színházban 2003-ban. Fotó: MTI/Soós Lajos