Ne csak másokkal legyünk őszinték! – Beszélgetés Oláh Ibolyával

A színházi estjeidben és most egy televíziós műsorban is mások bőrébe bújsz. Gyerekként álmodoztál ilyesmiről?

Igen, elsősorban külföldi előadók bőrébe bújtam volna szívesen. Lettem volna Barbra Streisand, Edith Piaf vagy Céline Dion.

Az első kettőt értem, mert nagyon egyedi, kicsit karcos karakterek. De Céline Dion miért?

Kiváló előadó és nagyon sok arca van, színes egyéniségnek tartom, a hangján is hallani ezt.

Piaf képét tetoválásként is magadon viseled. Mi köt össze benneteket, valami különleges zenei-lelki rokonság?

Nekem mindig is nagyon tetszett a sanzon világa. Edith Piafban pedig az, ahogyan élt. Bár kevés idő jutott neki, ő igazán tudott élni. Eszméletlenül szenvedélyes nő volt. Valóban van őt ábrázoló tetoválás a hátamon, a nyakamon, a lapockámon – nagyon megszerettem.

Neked soha nem okozott nehézséget, hogy merj szenvedélyesen élni?

Soha. Inkább másoknak okoz problémát, amikor ezzel szembesülnek. Gyakran kimondok olyan dolgokat, vagy olyasmit is megteszek, amit más nem merne. De azt gondolom, hogy szabad világban élünk, és jogunk van a vágyaink, álmaink szerint élni. Szenvedélyesen. Nagyon fontos, hogy ne csak másokkal legyünk őszinték, hanem önmagunkkal is. Szeresd, amit csinálsz, és minden reggel próbálj meg a rossz dolgokat elhessegetve, mosolyogva felkelni. Az emberek többsége iszonyú feszültségben él, mert képtelen szabadulni az őt körülvevő világ dolgaitól.

Több interjúban beszéltél arról, hogy nehéz hozzád közel kerülni, mert mindig tartasz egy kis érzelmi távolságot. Mégis a sanzon és a portugál fado vonz, ami mind vallomásos, személyes műfaj.

Valóban, de a zene az más. Ott ki tudom fejezni, amit érzek. A civil életemben viszont nagyon ügyelek arra, hogy kit mennyire engedek magamhoz közel. Még a páromnál is van egy kis távolságtartás, mert nem akarok sérülni.

Ez akkor alakult ki, amikor ismertté váltál, és hirtelen sok barátod lett, vagy már korábban?

Már jóval előtte. Tizennégy nevelőotthonban és két nevelőszülőnél fordultam meg. Gyerekkoromban sokféle emberrel találkoztam: jóval, rosszal, sunyival, és már tízévesen megtanultam, hogy kinél kell határt húzni. Könnyen átlátok az embereken, nyitott szemmel mászkálok. Minden típusú emberrel megtalálom a közös hangot, megtanultam, kihez hogyan kell szólni. Ez sokszor a munkámban is segít. Kevesen tudják, milyen vagyok valójában. A civil életben többnyire vidám, bohókás, kicsit őrült nőt képzelj el, a szó jó értelmében. Ha viszont munkáról van szó, azonnal váltok, és csak az adott feladatra koncentrálok.

A Sztárban sztár első adásában egy komolyabb, érzelmesebb dalt kaptál. A saját lemezeiden inkább rockos dalok szerepelnek. Ezek szerint jól állna neked a lazább, bohóckodós dolog is.

Szerintem a tévében is meglepődtek, hogy mennyire közvetlen és nyílt vagyok. Ha kell, tudok komoly lenni, de néha nehezemre esik. Szeretem a sokszínű dalokat, és sokoldalú előadónak tartom magam, ezért is igyekszem mindent kipróbálni. Persze nem minden lesz tökéletes. De hát miért is lenne? Nem kelhetünk fel mindennap jobb lábbal.

Azt mondtad, szenvedéllyel érdemes élni. Az eddigi életed is nagyon hullámzó volt, szép és küzdelmes periódusokkal – kevesen járnak be ilyen mélységeket és magasságokat. Téged mi segített át a nehéz helyzeteken?

Nagyon fontos, hogy mindig egyfajta „szeretetgépezet” vegyen körül: emberek, akik szeretnek és akiket viszontszeretsz. Akik ebben a gépezetben vannak, olyannak fogadnak el téged, amilyen vagy. Az élet úgy hozta, hogy sok olyan zenész és zeneszerző talált meg, aki meglátta bennem azt, ami különleges, egyedi. Sokat tanultam, de kell valami ösztönösség, amit nem lehet elsajátítani. Előfordul, hogy elsőre feléneklek egy dalt a stúdióban, ráérzek, de még egyszer már nem tudnám ugyanúgy megcsinálni. Az életben pedig tényleg úgy van, hogy ami nem öl meg, az megerősít.

Emlékszel, hogy mi volt az életedben a legkilátástalanabb helyzet?

Úristen, mennyi ilyen időszak volt! De szerencsés csillagzat alatt állok, mert mindig akadt valaki, aki kirángatott ebből. És mindig akadt valami, amiben magamra találtam. Az első színházi estem, az Ibolyántúl nagyon jól sikerült, jól is éreztem magam benne, és később megtaláltuk egymást Presser Pici bácsival. Az érdekes volt. A Vígszínház majálisán a civilek betekinthetnek a kulisszák mögé, és láthatják, hogyan működik a színház. Emlékszem, ott ült Pici bácsi, odamentem hozzá, és kérdeztem: – Figyelj már, Pici bácsi! Nem dolgozunk együtt? Azt mondja: – Nem. Na, így kezdődött. Aztán Kern András forgatott egy filmet, és a betétdal elkészítésére Pici bácsit kérte fel. Ő eljött megnézni az Ibolyántúlt, és egy héttel később felhívott, hogy énekeljem én. Csak amikor Pici bácsi meglátott, 78 kilogramm voltam, egészen kétségbeesett, egy év volt mire lefogytam.

Mit mondott, miért gondolta meg magát a közös munkát illetően?

Igazából nem tudom. Sokáig nem találkoztunk, ő úgy gondolta, hogy meg kell tapasztalni a mélységet, magasságot is saját magunknak. Nekem is meg kellett érnem arra a feladatra, hogy egyszer azt mondja: Egye fene, csinálok neked dalokat, dolgozzunk együtt! Ehhez persze kellett az Ibolyántúl sanzonest.

Következő színházi estedben, a Női postában mennyei panaszirodába érkeznek a levelek kortárs költők, írók tollából.

A koncerteken is el szoktam mondani, hogy nekem van egy másik állásom: egy postahivatal. Úgy becézik, hogy a szívpanasz-iroda, ahová emberlelkek írnak nekem, a hangoslevelek pedig híres színészek tolmácsolásában érkeznek hozzám. Bíró Kriszta rendezőként sokat küzdött velem, mert el kellett érnie, amit Pici bácsi is tanácsolt, hogy ne játsszak, hiszen én nem vagyok színész. Bár nem áll tőlem távol a színház.

Te milyen levelet írnál ebbe a mennyei panaszirodába?

Ezen sokat gondolkodtam. De tudod, én nem önteném ki a szívemet, nekem nem menne. Nem tudok magamról, a lelkemről beszélni, ahogyan mások, én inkább dalban mondom el.

Egy korábbi interjúban meséltél egy kedves barátodról, aki az utcára került. Te is kerültél hasonlóan nehéz helyzetbe. Mi segített át rajta?

Nekem ott volt Anyu. Nem szaladtam persze azonnal haza segítségért. Bizonyos értelemben nincs is hova hazamennem. Anyu egyszemélyben a családom, rá mindig számíthattam, és ez örökké így lesz. A munka tud engem ilyenkor kirángatni. Akik úgy nőttek fel, mint én, azok tudják, hogy vannak zavaros időszakok. Ez is ilyen volt: ide-oda sodródtam, mindig máshol hajtottam le a fejem, aztán megelégeltem, hazamentem Anyuhoz, összegyűjtöttük a pénzt, és kerestünk egy élhető albérletet.

Olyan érdekes, hogy érezhetően közösségi ember vagy, miközben az elmúlt években igyekeztek öntörvényűnek, magának valónak beállítani.

Ez totál érthetetlen. Itt vagyok 45 évesen, és még mindig ismételgetnem kell, hogy: Gyerekek, én nem az vagyok, akinek láttatni akartatok! Jó lenne, ha ez már lepörögne a fejekben. Szeretem az embereket, és ezeknek a közösségeknek köszönhetem, hogy ilyen jó feladatok, együttműködések találnak meg. Nagyon fontos nekem, hogy szerethető emberek között dolgozhassak. Ha olyan ember lennék, mint állítják, szóba sem állnék önmagammal.

Hát, azért vannak napok, amikor nem szívesen állok szóba önmagammal.

Szerintem pedig szeresd, vagy legalább fogadd el önmagad olyannak, amilyen vagy. Én például időnként belenézek a tükörbe, és azt mondom: Na, szevasz, mizu? Volt idő, amikor sokat voltam egyedül, és tényleg beszélgettem magammal. – Jó reggelt, na, ma milyen lábbal keltél? – Ma ballal. Ez van, kinéztem az ablakon, sütött a nap, összeszedtem magam, le az utcára, ki a ligetbe, felhívtam a barátokat. Nem vagyok otthonülő típus. Most is kertes házban lakom, egy kölyök labradort próbálok megnevelni, de egyelőre ő áll nyerésre: a kert már komplett akadálypálya.

Az interjú előtt említetted, hogy holnap stúdióba mész. A járvány alatt született meg a Nem adom el című lemezed. Mikor jön ki az új album?

Tavasszal, Ami a szívemen, az a számon címmel. Nagyjából már kész van. Holnap egy duettet veszünk fel, de nem árulhatom el, kivel. Gyorsan dolgozunk. Födő Sanyi kiváló zeneszerző, Hegyi György dalszövegíróval pedig nagyon jól megértjük egymást, és a zenekar is remek. Arra törekedtünk, hogy kicsit könnyebbre hangoljuk ezeket a dalokat, dallamosabb, énekelhetőbb, emészthetőbb, mint az inkább művészi Nem adom el.

Előfordult, hogy azt érezted: most minden klappol, enyém a világ?

Soha. 45 éve nem fordult elő ilyen. De a hátralévő 45 évben még megeshet, nem?

Az interjú a Fedél nélkülben jelent meg.

Fotók: Rózsa Erika, smink: Titkos Bernadett, haj: Koczka