A Herreweghe vezette Collegium Vocale Gent minden különösebb erőlködés és körítés nélkül - mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne -, korabeli hangszereken, kis létszámú zenekarral és kórussal (szólamonként 4 fő) adta elő Jézus szenvedéstörténetének zenei drámáját. Felemelően, megrendítően, ugyanakkor átszellemült derűvel. Az evidensnek tűnő interpretáció hosszú évtizedek munkájának eredménye, és - egy-két egyenetlenségtől, gyengébb szólista-teljesítménytől eltekintve - egységes, minden pillanatban átgondolt, stilárisan támadhatatlan előadás. A világi térben voltaképpen szakrális élményben részesültünk, és ehhez nem volt szükség semmiféle tételes vallásosságra vagy istenhitre, csak arra, hogy Bach zenéjét - mely a szerző világképe szerint nem más, mint az isteni rend tudós leképezése - az előadók egy végigvitt koncepció szerint rendezték értelmes egységgé.
Ezzel szemben a modern hangszereket, nagy kórust felléptető Schiff Andrásnak az est tanúsága szerint nem volt semmiféle zeneileg artikulált koncepciója; az interpretációban a "régi zenés" és a mai megoldások olykor egészen bántón, olykor persze csak felületi sérüléseket okozva keveredtek, és ez szükségszerűen vezetett művészi kudarchoz. A teljes heterogeneitást Schiff egy homogenizáló huszárvágással igyekezett elkerülni, mégpedig úgy, hogy a koncert előtt osztogatott szórólapon, valamint hangbemondással is arra kérte a közönséget, hogy "a mű szakrális jellegére való tekintettel tartózkodjanak a hangos tetszésnyilvánítástól és sem az első rész után, sem pedig az előadás végén ne tapsoljanak." Ez a csak látszólag gyakorlati kérdés valójában nagy jelentőségű befogadási ajánlat. Több, mint Glenn Gould híres követelésének ("Tiltsuk be a tapsot!") egyszeri megvalósítása. És roppantul vitatható.
Mert a koncertterem mégsem templom, azaz nem a közösségi istenélmény színtere. Egy vallás vagy bármiféle istenhit - ami a mai, végletesen szekularizálódott korszakban pregnánsan magánüggyé vált - egy ilyen, kívülről a tömegre erőszakolt "kéréssel" nem teremthet közösséget az elszigetelt, mintegy pontszerű egyedekként létező hangversenyhallgatók között. Hiszen akadnak ateisták is a Bach-passió rajongói között. A nézők egy része - köztük Recenzens - kielégületlen érzéssel, nem pedig megrendülten hallgatott a művet záró csodálatos korál lecsengése után a székében.
Persze nem eszmei, hanem pusztán zenei okokból nem éreztünk elégedettséget, és hagytuk el a termet némán, tanácstalanul. Schiff szólistái - az Evangelistát nagyszerűen, végig erős motiváltsággal, gyönyörű lírai tenorral, tökéletes szövegkiejtéssel éneklő Lothar Odinius kivételével - rendre csődöt mondtak. A legfeltűnőbben talán az egyébként remek operaénekes, a basszista Robert Holl, akinek összes nagyoperás gesztusa, dalműves hangképzése kellemetlenül zavaró elemet vitt az előadásba. Utolsó áriáját ("Mache dich, meine Herze, rein"), egy öregedő Verdi-apa szívdöglesztő intonációjával adta elő, karját a közönség felé tárva; ráadásul ízléstelenül, hiszen a szöveg mégis arról szól, hogy ő maga személyesen szeretné Jézust eltemetni. Stilárisan semmi kifogás nem támasztható Monica Groop (alt) teljesítményével szemben, de hangja megkopott, mélysége alig hallható, magassága fénytelen, és előadásának intenzitása sem éri el megfelelő hőfokot. Pedig övé a darab egyik legfelemelőbb része, ám az "Erbarme dich" kezdetű ária (a sztárhegedűs, Kelemen Barnabás sajnos szerfölött giccsesre sikeredett szólójával) meglehetősen üresen, már-már unalmasan szólt. Ruth Ziesak szépen kezdett, de a második részre kimerült és elszürkült. Jézus szerepében Oliver Widmer semmit sem mutatott a főhős drámájából, gyötrő kétségeiből, szenvedéstörténetéből, a tenoráriákat éneklő Carsten Sü szép, de személytelen hang.
Személytelenség. A sok széttartó - egyrészt operás, másrészt oratóriumszerű, egyrészt historikus, másrészt modern - elem mozaikszerűen, szervetlenül rendeződött egymás mellé; az első részben igen élénk játékban már megszokottá vált táncos karakterű tempók a másodikban romantikusan lelassultak, szinte vonszolttá váltak, és sok pontatlanság ásta alá az egyébként is ingatag egységet. Mégis: e heterogeneitás mellett az interpretációnak az arctalanság és a motiválatlanság volt a legfájóbb jellemzője. Schiff András, Bach zongoraműveinek ihletett és méltán elismert, mindig személyes mondanivalót közlő, belső elkötelezettséget és nagy szívet mutató tolmácsolója a mester eme kolosszális művéről alig valamit közölt ezen az estén. Mintha semmiféle zenei gondolat nem jutott volna eszébe, minden majdnem teljesen esetlegesnek hatott. A hangsúlyokból, a frazírozásból, a megszólaló hangszínekből (olykor vibrátós vonóskar, olykor historikusan száraz hangzás) nem derült ki, hogy Schiff vajon milyen utasításokat adhatott a zenekarnak. Így mindenki (különösen az áriákat kísérő szólisták) a maga elgondolása szerint játszott, és ért el - különösen a fuvolások - néha vitathatatlanul szép megoldásokat. Ám egészében mindez az interpretációt megint a teljes különneműség irányába vitte. A zenekarával egy zenei anyanyelvet beszélő Herreweghe számára elég volt a szimpla ütemezés (a recitatívók alatt még ennyit sem tett), hogy mindenki értse a dolgát. Lehet, hogy egyszerűen Schiff indiszpozíciójáról volt szó, az ihletettség rövidzárlatáról, vagy arról, hogy több próba kellett volna az esztétikai diadalhoz. Hogy Jézus passiójában, az európai közös kulturális emlékezet egyik alaptörténetében - ha többre nem, hát négy órára - egymásra találjanak az egyébként tökéletesen elidegenedett lelkek. A taps betiltása ehhez édeskevés.
(Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem, április 6.)
