Necc(es) koncepció

Az előadás formai struktúrája, dramaturgiai vonalvezetése végtelenül egyszerű és fantáziátlan. Keretes szerkezetű. Nyitányként négy táncosnő jelenik meg az alig derengő meleg-sárga ellenfényben a színpad hátsó traktusában. Civil sétájuk közben helyet cserélgetnek, bejárják a Trafó puritánra hangolt, feketében úszó színpadát. Ez a látvány tér vissza - variációban - a darab végén is; ekkor már kevesebb sétával, merevebb pózokkal, kitartott, csoportos testhelyzetekkel és nézőt próbáló időtartammal. A két szerkezeti egység közé szólóprodukciók ékelődnek. A táncosok koncentrálnak és láthatóan igyekeznek maximális teljesítményt nyújtani, ám kiemelkedő munka, tehetség, rátermettség, szaktudás nem ötlik szembe. Valójában egy jó képességgel rendelkező amatőr együttes is képes lenne ezen a szinten megfelelni a rendező-koreográfusi kívánalmaknak.

 

A darabajánló mondataival ellentétben nem bontakozik ki semmilyen folyamat, mely a négy lány nővé érésének útja lenne; sem a csoportos, sem az egyéni jeleneteknél. Igaz, utalásokat elszórva találunk a kombinációk közt, de az absztrakt mozdulatsorok közé beillesztett illusztratív mozgások (pl. a szexuális aktust idéző csípőmozgatás, az arc szégyenlős takargatása, a mell megfogása) nem elégségesek ahhoz, hogy mélységében feltárják ezt a problémakört. És nem elég a jelmez lecserélése sem. A táncosnők eleinte egyedi tervezésű fekete szatén, rafináltan lyukacsos balettdresszt viselnek. A szóló jeleneteknél - ahol egymást váltva lépnek színpadra- már franciás eleganciával bíró fehér selyemruhában jelennek meg (kivéve az utolsó táncosnőt, aki a fekete balettdresszt fekete selyemruhára cseréli). Fekete és fehér. Kontraszt, változás. Banális szimbolika. De miért a fekete vált fehérre? Ártatlanabb lenne a felnőtt nő, mint a naiv kislány? És miért cserélik vissza az utolsó össztánchoz az első jelmezt? Kereshetünk magyarázatokat, de mit sem ér a szép képi világ, ha a mozgás üres formanyelv és nincs kitöltve tartalommal.

A nők közötti kapcsolatok megfejthetetlenek. Mikor kialakulna egy-egy kötődés, újrarendeződnek a viszonyok. Szép jelenetnek indul a földön hanyatt fekvő, fejüket egymás vállára helyező két női alak párosa. Lassú gurulásba kezdenek, ami szoros egymásra hangoltságot is jelenthetne, de szinte azonnal megszűnik a testi-lelki kontaktus és csupán üres technikai megoldásokat látunk. Ahol ez működik: az előadás egyik záró mozdulatsora; itt mindig egy táncost tart a másik három - különböző pózokban. A táncosnők alkatilag és tudásban igen eltérőek, egyéniségük dominánsan hat a színpadon. Michel Kelemenis pedig nem akarja őket uniformizálni, teret hagy a szubjektum megjelenésének a szólókban. A csoporttáncok egy részében a szinkronitás jelentheti a sorsközösséget.

 

A koreográfus a Lábán-módszer összes térhasználati lehetőségét kimeríti: használja a szinteket és irányokat, kísérletezik a mozdulatindítás pontjával is. Sajnálatos módon mégsem képes összeérlelni a formát a tartalommal, és problémát jelent az egyéni stílus, a koreográfusi védjegy teljes hiánya is.