Először a Trafó szokásos helyén lévő, ám székek nélküli, összezsugorodott, paravánnal körbehatárolt nézőterén foglalhat helyet a közönség. A napként funkcionáló, belógatott, gömb alakú lámpatest lassan felderülő fényében a hely kis dombként kezd működni, ahol megjelennek és szellemekként járnak-kelnek a nézők közt a fekete csadort (vagy sef sarit?) viselő arab nők. A háttérben jellegzetes keleti zene szól, és közben fényt kapnak a paravánok is - Bérczi Zsófia fotóművész Egyiptomban készült műveivel. A fényképek színvilágukban és kompozíciós sajátságaikban egységesen szépek; a homokszín kontrasztjában a fekete nőalakok geometrikus elrendezésekben harmonizálnak az épületek merev éleivel, rácsaival, a végtelennek tűnő, hullámzó homoktenger görbéivel. Az Élőkép Társulat talán túlságosan konkrétan próbálja megfogalmazni a felvételekről áradó iszlám miliőt: a fekete ruhás nők először teát szolgálnak fel a szerencséseknek, aztán vörös szőnyegükön imába kezdenek. Álarcos etapjuk kissé kimozdul a túlzott sematizmusból, már kevésbé realisztikus, de sehová nem fejlődő momentummá válik az "előadás" záró aktusaként. Összességében az élmény nem több, mint egy ízlésesen megszervezett, arab stílusúra hangolt "céges" est.
Az arab "naplemente" után "napfogyatkozás" - immár a színpadon. Egyforma méretű, különböző szinten belógatott, klasszikus formájú konyhai lámpák nyúlnak be vertikálisan a játéktérbe. Nem világítanak, de árnyékot vetnek, hasonló látványt adva a teljes napfogyatkozáshoz. Ötletes paradoxon az alumínium lámpák fentről való megvilágítása, ami által épp az a terület marad sötétségben, ahová fényüknek kellene vetülni - így rendeltetésüktől, lényegüktől lesznek megfosztva. Négy - a nézők soraiból érkező - szereplő kezdi uralni a tárgyak közti teret. A három nő és egy férfi bolyongásában Lábán Rudolf térharmónia elmélete köszön vissza. Az előadás szépen építkezik: eleinte csak a fényekbe lépnek be a táncosok, később hozzáérnek a búrákhoz és mozgásba hozzák azokat. A táncos motívumok is kombinációkká kezdenek összeállni, és a szereplők közti viszonyban is érzékelhető némi koherencia. A tetőpontot a mesterien megtalált pillanat adja, melyben egyszerre, szinkronban hozza lendületbe a négy táncos a lámpatesteket, óriás ingákként. A jelenet monumentalitásához illő lépéskombinációkat, majd irányváltással egybekötött vetődéseket kreált Pataky Klári, az este egyetlen emelkedett pillanatát létrehozva ezzel. A csúcspont után a táncosok mozgásukban ismét szétválnak, és megnyugszik az előadás.
Fotó: Maár András, Trafó
A HEPP művészeti csoport főprofilja bevallottan a tárgy és ruhatervezés, de munkái bemutatására a színház határmezsgyéjére tévedt. Vagyis leginkább a senki földjére, hiszen az általuk design színháznak nevezett produkcióból hiányzik a színházi dramaturgiában oly elmaradhatatlan feszültségkeltés, így inkább cselekményes design bemutatónak definiálnám a látottakat. A vizuális élmény kétségtelenül művészi - és nem csak iparművészi- értékekkel bír, leginkább személyekkel együtt megvalósuló képzőművészeti design-installációnak tekinthető. Finom szürkés, lilás, drappos és törtfehér árnyalatok váltakoznak egymással a biztos kézzel, ízléssel és szaktudással megalkotott/felismert és metamorfózison átment formákon. A fehérre festett almák szinte szimbólumai a performance-nak. A Svédasztal címet viselő produkció valóban skandináv élmény; a mai északi design minden elemét magába olvasztja. A cselekmény - meglehetősen szürreális - egy svéd család karácsonyi készülődésébe avat be, amihez a xilofon alapú zene kellő hangulatot ad. Kár, hogy végül francia chanson töri meg az előadás egységét.
Az este leghumorosabb részét az utolsó kísérlet adja. A korábban kapott menetjegyekkel együtt egy villamosba kalauzolnak bennünket az Élőkép Társulat alkotói. Nagyon valósághű közeg: tömeg, berregés, hangosbemondó. A villamosablakban is megszokott látvány - most vetítve: a Blahától a Nyugatiig - lassított képsorok. A szereplők közénk vegyülnek, akárcsak a vetítés reális képei közé egy-egy szürreális elem (pl. fel-le repülő férfi és nő). A kalauz kisfiú, de bekeveredik az utasok közé az első produkcióból egy arab nő, akit éppen kirabolnak, és a megállókban furcsa figurák álldogálnak. Elkerülhetetlen az összehasonlítás: az Élőkép első produkciója bár érzékeltette az iszlám zárt világú atmoszféráját, csupán a valóság másolatát adja. A Nyugati - Blaha Valóság - Álom viszont egy szinttel feljebb lép, mert a mindenki által ismert, a mindennapokban megélt szférából új elemekkel sajátos világot teremt.
Az este sok olyan ötletet tartalmazott, mely egyelőre még csak művészi felvetés, és kidolgozásra vár. Szimfónia még nem, de talán egy jobb zenei periódus született a Mini-a-Túrák első estéjén.
