Mi volt a legelső könyv, amelyet a kedvenc könyvedként tartasz számon?
Molnár Ferenctől A kékszemű. Ez volt az első könyv, amelytől nem tudtam megválni, olyannyira, hogy háromévesen meg kellett tanítani engem olvasni, hogy magam olvashassam el.
Ki tanított meg olvasni?
Nagyanyám. Ennek két eredménye lett, egy negatív és egy pozitív: az iskolában a négy elemit végigunatkoztam, mert amit ott tanítottak, azt én már tudtam, de ezáltal sok szabad időm maradt egyebek olvasására, Benedek Elek, Móricz, Mikszáth, Jókai, Gárdonyi voltak akkoriban a kedvenceim.
Ha a betű volt az első nagy szerelem az életedben, hogyan jutottál el a színészethez?
Úgy, hogy a színészmesterség betűből is, de főleg abból táplálkozik, amit hanggal fejezünk ki. A betű mellett hangjegy is volt, mert négyévesen kezdtem el zongorázni, zeneiskolába szerettek volna beíratni a szüleim, viszont akkor, az ötvenes évek végén a törvény megtiltotta ezt az értelmiségi és kitelepített családok gyerekeinek. Ha zeneiskolába járhattam volna, akkor egészen biztos, hogy operaénekes lettem volna. A zenéhez életre szóló kötelék fűz édesapám, Borbély Ferenc operaénekes miatt is, aki Romániában abban az időben az egyetlen kiváló lírai tenor volt, és Beniamino Gigliként tartották számon. A székely csíkszépvizi dédnagyapámtól, Szász Istvántól és Szász Nándor nagyapámtól, akik Bécsben tanulták az építészet tudományát (Székelyföld műemlékei – például a madéfalvi veszedelem emlékszobra – és templomai – például a csíkszépvízi templom – a nevükhöz fűződik), egy gazdag könyvtárat örököltünk, amely segített az irodalom és a költészet iránti szerelmem kiteljesedésében.
Milyen kamasz voltál?
Csendes, aki szavalóversenyeket nyert, tanult, néha ellógott az iskolából és moziba ment, álmodozó, gátlásos és a szerelembe szerelmes.
Időben valahol a hetvenes évek elején tartunk tehát, amikor már elkezdett a romániai diktatúra vastagodni. Pont ebben a miliőben azt érezted, hogy érdemes magyar nyelven magyar művésznek lenni, pláne előadóművésznek, aki színpadon van, és nem otthon írogat az íróasztalfióknak. Miért gondoltad, hogy van értelme ennek?
A magyar öntudat miatt. Ez nem csak azért volt annyira erős a családunkban, mert elnyomás alatt lévő és elhallgattatott kisebbség voltunk sok szempontból. Ez a kulturális örökségünk és az anyanyelvünk fennmaradásának lehetőségét jelentette. És ezt tovább kellett vinni. Édesapám magyar katolikus papnak készült, majd zeneakadémiát végzett, és a kolozsvári magyar opera szólistája volt élete végéig. Édesanyám magyar iskolákban tanítónőként indult, aztán közgazdász lett és a könyvkiadásban dolgozott.
Farkas Wellmann Endre interjúja a Magyar Kultúra magazin 2023/5. lapszámában jelent meg. A lap előfizetéséről itt lehet tájékozódni.
Néhány év múlva elvégezted a színművészeti egyetemet, és rögtön utána elindult a magyar nyelvűvel párhuzamosan egy számottevő román nyelvű karriered is. Tehát azt a szeretetet valahogy át kellett hangolnod egy egyetemesebb dimenzióra, vagyis ez már a művészet iránti rajongás és szeretet nagyobb léptékű működése.
Az iskolában természetes volt, hogy az ország hivatalos nyelvét meg kellett tanulni. Ennek sok hasznát vettem, mert betekintést nyertem egy latin eredetű kultúrába is, amely aztán kapukat nyitott a színészi szakmámban, és megkönnyítette az idegen nyelvek elsajátítását. Az iskolában és a színművészeti egyetemen a román irodalom és költészet is az életem részévé vált, gazdagított. Apám hét évig volt szibériai fogságban, ahonnan úgy tért vissza, hogy gyönyörűen beszélt oroszul, és jó humorral emlegette azokat az embert próbáló éveket: „hisz’ gazdagodtam” – mondta.
Milyen nehézségek voltak, mire lehetett számítani magyar diákként? A politikai körülményekre gondolok.
Akkor, amikor elvégeztem a középiskolai és egyetemi tanulmányaimat, még nem gondoltunk nehézségekre. Magyar nyelvű oktatásban részesültem, és biztosítva volt számomra, számunkra egy magyar nyelvű színházhoz való szerződtetés lehetősége; akkor hét ilyen intézmény volt, most már sokkal több. Fiatal magyar színésznőként rögtön kaptam két meghívást. Az egyiket Harag Györgytől, hogy Kolozsvárra menjek, és már az első szerepet is felajánlotta, a Natasát Gorkij Éjjeli menedékhelyéből, csak sajnos én már e felkérés előtt ígéretet tettem, hogy a marosvásárhelyi színházhoz szerződöm.
Marosvásárhelyen is kitűnő társulathoz kerültem, főszerepeket játszhattam. Shakespeare Vízkeresztjében Violát, William Gibson Libikókájában (Ketten a hintán) Gittel Moscát, P. Everac Ötödik hattyújában Dufyt, I. L. Caragiale Egy zűrzavaros éjszakájában Vetát. Akkoriban még a bukaresti filmgyártás gondoskodott arról, hogy a fiatal, végzős magyar színészek is szerepekhez jussanak, így 17 filmben játszottam főszerepet. A magyar színészek, a tanáraim, a kollégáim is nagyon sok román és koprodukciós filmben szerepeltek. De a cenzúra, az eltiltás, a szabadságkorlátozás, a kommunista diktatúra szerves része volt a korszaknak, főleg a kultúrában, de a magánéleti szférában is. Ez nagyon jelen volt a színház, a film, az irodalom és a nyomtatott sajtó világában, ahogy a családjaink életében is. Otthon elmondták, hogy mit szabad mondani és mit nem, a templomba járás tiltva volt, csak suttyomban mentünk el néha, a Szabad Európa Rádiót, a Magyar Rádiót halkan hallgattuk, a magyar nemzeti színű kis zászlódarabkákat ereklyeként őriztük a Bibliában, az erdélyi vonatkozású és a magyar ’56-os eseményekkel kapcsolatos könyveket dugdostuk, nagyon halkan beszéltünk. Amikor társaság volt nálunk, mindig azt kérte apám, hogy amíg ők beszélgetnek, én énekeljek – nagyon bántott, hogy amíg én énekeltem, senki nem figyelt rám, aztán később megértettem, miért volt mindez. Mindig féltünk valamitől, és ez sok szorongást okozott. Az emberi méltóságunk és nemzeti büszkeségünk béklyója lett a félelem, amelytől nehéz volt megszabadulni.
Hosszú évek teltek el így. Aztán a nyolcvanas évek végén te is az emigrációt választottad, mint oly sok erdélyi értelmiségi. Milyen érzés volt, amikor meghoztad ezt a döntést, hogy elhagyod az országot, egyúttal kockára teszed a karrieredet?
Életem legnehezebb pillanata volt. Viszont olyan szinten alapozták meg számomra a helyzetek ezt a döntést, hogy szinte vágytam arra, hogy többet ne tegyem be abba az országba a lábamat, ahol Ceaușescu és a bandája uralkodnak. Mert ellehetetlenítettek. A Ceaușescut dicsőitő politikai műsorokban való felkéréseket, majd kötelezővé tett részvételt rendszeresen visszautasítottam különböző betegségekre hivatkozva. Nem akartam semmi áron párttag lenni, azzal az indokkal, hogy nem vagyok elég érett a feladatra. Az én nemzedékem katonai kiképzésben is részesült, hetente, majd a nyári vakációban hetekre hívtak be. Itt egy kérdőívet kellett kitölteni, amelyben a magyar nemzetiségemet jelző rovatot kifogásolva kötelezni akartak, hogy román nemzetiségűnek írjam be magam. Ezt nem teljesítettem, és ebből akkora botrány lett, hogy ki akartak tiltatni a főiskoláról, majd a színházi fizetésem levonásával kellett számolnom minden visszautasított ünnepi műsorból való kimaradásomért. Tompa Miklós rektor úr mentett meg kétszer is. Mégis sikerült kompromittálniuk. Egyszer A Hét című folyóiratban egy „jófiú” újságíró születésnapi köszöntő szöveget írt Elena Ceaușescunak, és az én nevemmel írta alá. Nem részletezem a kétségbeesésemet, pusztába kiáltott tiltakozásaimat, nyilvános megszégyenítésem különböző fázisait. Szőcs Géza barátom írt róla, és rehabilitált az Ellenpontokban, majd Szőcs István az Igazság hasábjain 1990-ben nyilvánosan bocsánatot kért tőlem az újságíró kollégái nevében.
De íme egy másik beszédes történet ugyanebből az időszakból: tudtam, hogy engem figyelnek és követnek a Szőcs Gézával való barátságom miatt. Gézának néhány levelét magyarországi barátok által kijuttattam külföldre, kikísértem Gézát gépkocsival Marosvásárhely határáig, és láttuk, hogy egy autó tisztes távolságból követ bennünket. Amikor megálltunk, hogy megöleljük egymást és elbúcsúzzunk, a követőink is megálltak. Géza beszállt egy másik autóba és elment. Sírtunk. Ezek után a férjemet eltávolították az állásából, és csak úgy kaphatta volna vissza, ha a magyar értelmiségi társaságunkról jelentéseket ír. A lakásunkat bemikrofonozták, házkutatást rendeltek el, engem pedig töröltek a filmszerepek listájáról. Három évi meghurcoltatás után a külföldön élő közeli rokonaink segítségével két útlevelet vásároltunk, akkor horribilis összegért, és elhagytuk az országot.
Az interjú folytatása a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában olvasható.
