Míg a népszerű István, a király a trónra kerülés nehézségeit, Sík Sándor István királya az idős uralkodó vívódásait mutatja be. A darab kezdetén Imre herceg már halott, a magyarok pedig lázadoznak a keresztény tanok ellen. Meg akarják ölni Istvánt a Gyula-karddal, mert akkor hitük szerint az öreg király lelke és ereje a fiatal fejedelembe, Vazulba száll majd át. A külföldről érkezett urak, Aba Sámuel és Orseolo Péter jó keresztények ugyan, de nem szívelik a magyarokat, és lenézik őket a pogányságuk miatt. Kire bízza István az országot: arra, aki nem szereti az alattvalóit, vagy arra, aki nem látja be, mivel tesz jót a népnek?
A darab középpontjában egyetlen átvirrasztott, vívódással teli éjszaka áll. A döntéstől egy egész ország sorsa függ. A király vívódásai számunkra is ismerősek lehetnek. Kire bízhatom azt, amit létrehoztam, kiben bízhatok meg? Mi garantálja, hogy jól döntök? Feszülten figyeljük az ingadozó Istvánt, aki hol Vazul (Kristán Attila), hol Orseolo Péter (Szabó Sebestyén László) fejére tenné a koronát.
A nagy dilemmát árnyalják az emberi jellemvonások: Vazul az alkohol rabja, Orseolo Péter látszólag lojális, de a maga érdekeit állítja be a keresztény világ érdekeiként. Egyik rosszabb választásnak tűnik, mint a másik. Istvánt a felesége sem tudja megérteni, Gizella (Söptei Andrea) nem tud túllépni az Imre halála miatti gyászán, szíve szerint kolostorba vonulna. Az egyetlen, aki a király mellett áll, Imre özvegye, Ilona (Battai Lili Lujza). Szeretni való karakter, hűséges a herceg emlékéhez és új családjához.
A piarista szerzetes és tanár Sík Sándor 1934-ben megjelent darabja ritkán került színpadra, pedig remekül mutatja be a karakterek vívódásait, szenvedélyeit. Néhol ugyan didaktikus a szöveg, a hosszú monológokat azonban jól alkalmazták színpadra. A tér olyan, mint egy ógörög színház, a táncosok (a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézetének színészhallgatói) sokszor a kar szerepét öltik magukra, és előjátsszák a történéseket.
A néző könnyen azon kaphatja magát, hogy Vazulhoz húz, mivel ő konzekvens és őszinte: nem áll hozzá közel az új hit, és a kényszerítés sem tetszik neki; nem érti, miért jár büntetés a misemulasztásért. Nem kedveli az érdekkeresztényeket, és a kérdései egytől egyig jogosak. István nem győzi meg a jövő ígéretével, amikor azt mondja neki: az igaz keresztények „ma még csak ezrek. Hogy tízezrek legyenek holnap és százezrek holnapután”. Vazul nem látja reálisnak ezt a víziót, és úgy gondolja, a magyart elpuhítja a kereszténység alázatossága. Kristán Attila remekül mutatja be az iszákos, a hatalmas és szabad vezető szerepében tetszelgő Vazul gyengeségeit, akit megtört a rabság, és a kereszténységgel szembeni ellenállása már megkopott. „Neked is szent királlyá kell lenned”, mondja neki István, de ő már nem képes erre.
Ahogy Orseolo Péter sem. Ő úgy tesz, mintha szeretné a magyarokat, de semmi részvétet nem érez irántuk, nem akarja megérteni és megismerni a hagyományaikat, mindent érdekből tesz – kereszténysége főleg a boldogulásának eszköze, törleszkedő és hiteltelen. Ezt István is látja, mégis őt választja utódjául Vazul helyett.
A pogányság és a kereszténység ellentétét táncos-zenés betétekkel érzékelteti az előadás. A magyarság rítusai szépek, vadak, szenvedélyesek. A népdalok, ráolvasások, táncok mellett az egyik jelenetben segítő szellemként (Horváth Márk bábtervezőt dicsérő) óriási báb tűnik fel. A magyarok hite harsány, látványos, míg a kereszténység csak tömjénfüstöt és csendes imát ígér. A színpadkép is ezt az ellentétet hangsúlyozza: buja ősvadon, titkos rengeteg, lelógó torz tükrök állnak kontrasztban a kőből tákolt, rogyadozó sírbolttal, ahol Imre herceg nyugszik, és ahonnét holtában is a döntést sürgeti. A torz tükrökben összezsugorodnak és felnagyítódnak a történelmi alakok, követeléseik szimbolikus dilemmákként jelennek meg.
István víziója szerint a magyar és a keresztény egységet alkothat egy emberben, körülötte azonban mindenki ellentétpárokként gondol ezekre a fogalmakra: szerintük a keresztény az idegennel, a magyar a pogánnyal azonos. István így beszél: „Vazul (...) azt veti szememre, hogy a keresztény ölte meg bennem a magyart. Ti nem értitek, hogy ez a kettő nem kettő, hanem egy. Istenem, egyiktek sem érti! De hiszen nem is érthetitek: Tibennetek nem egy. Csak énbennem, magamban. De eggyé kell lennie (…) az én drága népem szívében is, mert meghalunk, ha eggyé nem lesz. Az Isten nem engedheti meg, hogy az én népem szíve meg ne nőjjön! Mért hozta volna ide messze Keletről a magyart, mért adott volna országot neki, mért küldött volna bölcs Gézát, mért ültetett volna engem ide a tüzes trónra, ha nem akarna velünk valami nagyot! Nem értitek, kicsinyhitűek?”
Ebben a hitében azonban ő is meginog később. Amikor Istenhez kiált, hogy miért veszítette el, ha egyszer erre a hitre szánta a magyarokat, Ilona, Imre özvegye bevallja, hogy már azelőtt szüzességi fogadalmat tettek későbbi férjével, mielőtt megházasodtak. És a döntésük egy ország sorsát döntötte el.
Sík Sándor István királya a döntések súlyáról szól. Rátóti Zoltán hitelesen jeleníti meg a szenvedélyes, majd a döntések súlya alatt összeroskadó uralkodót. Hasonlóan szenvedélyes Vazul felesége (Martos Hanga), akinek szintén vannak elképzelései az ország sorsáról. Vazul zabolázhatatlan, szabad és hedonista lenne, és a népet is ilyennek képzeli el. A magyarok azonban olyan vezetőt akarnak, akit vakon követhetnek.
Az előadás történelmi alakjai nem archetípusok, hanem hús-vér alakok, akiknek dilemmáiban magunkra ismerünk. Az önmentegetés és folyamatos magyarázkodás alól egyedül István kivétel, ő viszont talán túllő a célon. Véres szeretetet emleget, mikor magyar magyarra támad. „Odaát is magyarok vannak, ideát is magyarok. És holnap egyik magyar a másikat aprítja. Miért? Énértem? Az én királyságomért? Abban a percben meg tudtam volna halni, ott álló helyemben, hogy egy csepp magyar vérrel kevesebb hulljon. De ugyanakkor csillag gyúladt ki a lelkemben: megláttam, hogy miért a harc, miért a vérontás. Nem én érettem, az én hitvány hatalmamért, hanem őértük, a népért, az én népemért! Hogy éljen! Meghalnak nálam nélkül! Hogy igazán éljenek! Nincs élet a Krisztuson kívül! Hogy megmaradjanak, el ne pusztuljanak a nagy nemzetek közt, gyökeret verjenek ezen a földön.”
Ezzel a céllal ajánlja fel a Szent Koronát a Szűzanyának – ám hiába: mi már tudjuk, mi történt később. A zárójelenet nem oldja fel a feszültséget, hiszen csak kevesek voltak annyira elszántak és mélyen hívők, mint a király. De az imént már idézett kérdés még sokáig visszhangzik a nézőben: „Mért hozta volna ide messze Keletről a magyart, mért adott volna országot neki, mért küldött volna bölcs Gézát, mért ültetett volna engem ide a tüzes trónra, ha nem akarna velünk valami nagyot!”
Sík Sándor szövegkönyvét nem kellett kifejezetten modernizálni, leporolni. Berettyán Nándor, mint egy interjúban elmondta, Vidnyánszky Attila javaslatára nyúlt a műhöz. Jól tette. Olyan darabról van szó ugyanis, amelynek minden dilemmája valódi és aktuális.
Színlap és további információ a Nemzeti Színház oldalán
Fotók: Ilovszky Béla / Nemzeti Színház
