Nem olyan ez, mintha magát jutalmazta volna? Hiszen a pályafutása negyven esztendejének java része, 25 év a negyedszázados Fonóhoz kapcsolódik.
Tény, hogy emberöltőnyi időt töltöttünk együtt jóban-rosszban. A szálak hol szorosabbak, hol lazábbak voltak, ahogy az élet hozta, de az biztos, hogy a Fonó mindig stabil hátteret nyújtott a munkámhoz. Az induláskor én már ismert zenész voltam szakmai körökben és a jazz műfaja iránt érdeklődő közönség számára is. Nekem az tetszett meg, hogy egy magánkézben lévő intézményhez csatlakozhatom, ami a kulturális szférában szinte példátlan volt abban az időben, az 1990-es évek elején-közepén. Nevezzük nevén az alapítót:
Lukács József Lujó fejlesztőmérnök, fizikus a magasan jegyzett elektronikai találmányaival szerzett pénzét – súlyos százmilliókat – fektette a Fonóba.
Én ezért Kossuth-díjat adnék neki – megjegyzem, a Fonót Príma Primissima díjjal ismerték el. Visszakanyarodva a kezdetekhez: egy kedves barátom, Balogh Tibor Adyton néven lemezkiadót indított – Szabados Györgynek is készült e címmel felvétele. Az egyik első lemezünket, a Gondolatok a régiekről címűt az Adyton jelentette meg. Lukács és Balog igen jóban voltak, az Adyton Kiadó pedig egy szerves folyamat állomásaként kisvártatva beolvadt a Fonó Recordsba.
Friss és különös hír, hogy egy belga kiadó ismét közreadná a Gondolatok a régiekről mind az öt számát, ötszáz példányban, vinilen; úgy, ahogy az első alkalommal napvilágot látott. Ezen a felvételen basszusklarinéton, szopránszaxofonon, valamint népi hangszereken: kavalon, furulyán, zurnán játszom, énekelek és Kós Károly Régi Kalotaszeg című művéből mondok részleteket. Most elő kell kerítenünk a mesterszalagot, és remélhető, hogy rendben lesz a dolog.
Említette Szabados György zongoraművész nevét. Ön egy ideig dolgozott a MAKUZ-zal.
A MAKUZ egy mozaikszó, ha valaki nem tudná: a Magyar Királyi Udvari Zenekart rejti, amit Szabados teremtett. Sokak szakmai életében fontos szerepet játszott, az enyémben is.
Nagyon hiányzik ma egy olyan hatalmas intellektusú muzsikus, mint Szabados volt, akit én legszívesebben Hamvas Bélához hasonlítanék világlátás, az élet összefüggéseinek megvilágítása szempontjából.
A zenefilozófiai szemlélete erősen hatott rám; ő át tudta adni, amit gondolt, én sajnos nem ilyen vagyok. Talán léteznek hozzá hasonló szellemiségű alkotók, csak még nem találkoztunk.
Zenész közreműködője volt Szabados, a MAKUZ és Nagy József közös színpadi alkotásának, A kormányzó halála című koreográfiának, amit Párizsban mutattak be. Saját dramatikus mű nem foglalkoztatja?
Nem, mert eddig nem éreztem magam elég felkészültnek. Nem tanultam zeneszerzést, amit szívből sajnálok. Nem hibáztathatok senkit, csak magamat: nem voltam szorgalmas, jöttem-mentem, szaladt az idő. Dolgoztam ugyan koreográfusokkal: Horváth Csabával, Kovács Gerzson Péterrel, de mostanában nem keresnek ilyen feladattal. Új darabok persze születnek, ám ezt a tevékenységet nem nevezem komponálásnak. Inkább úgy mondom: foglalkozom bizonyos zenei megfogalmazásokkal. Velem van itt, a Káli-medencében egy nagyszerű pianínó, a környezet inspiráló; csendes a vidék, nem úgy, mint nyáron. Bár a bezártság most már kicsit zavar.
A napokban két új lemezük jelenik meg a Fonó Records gondozásában.
Az Árnyékban címűn a Dresch Quartet játszik: Lukács Miklós (cimbalom), Gyányi Marcell (nagybőgő), Csizi László (dob); én természetesen fúvós hangszereken játszom. A cím és a zene kifejezi azt a lelkiállapotot, ami ebben a pandémiás időszakban bizonyára sokakat jellemez. A Dresch Vonós Quartet újdonsága, az Ongaku című CD, azt hiszem, a héten már ugyancsak hozzáférhető. Ebben a formációban nincs dob, Csoóri Sándor Sündi brácsázik és tamburán játszik, Zimber Ferenc ül a cimbalomnál, Bognár András bőgőzik; ők mindhárman aktív népzenészek.
A címre úgy találtunk, hogy a munka egy szakaszában, egy darab megformálása közben elkezdtem halandzsázni, és egyszer csak valahogy kimondtam: ongaku. Kiváló zenésztársunk, Csoóri Sándor Sündi, a jeles művészdinasztia középső tagja felvilágosított, hogy a szónak van értelme, japán nyelven azt jelenti: zene. Eldöntöttük, hogy legyen ez a cím. Ha azt kérdezi, hogy orientális zene szól-e a lemezen, azt mondom, nem. De a kapcsolat a távol-keleti szellemiséggel nagyon is szoros.
Játszunk mezőségi fogantatású muzsikát is, természetesen rendhagyó formában. Egyszer felkerestem Magyarszováton a rendkívüli tehetségű furulyást, Csete Árpádot, aki különben pásztor volt – fiatalon meghalt, sajnos az alkohol elvitte. Általa kezdtem magyarszováti zenét tanulgatni. Persze én nem ugyanúgy játszom, mint ő, hiszen nem ott születtem, más ember vagyok. Ám végtelenül tisztelem azt a természetközeli szellemiséget, ami a mezőségi zenészeket áthatja, és ami általában a japánokat is jellemzi. Én a fuhun nevű hangszeremen játszom az albumon, aminek a hangszíne emlékeztet a japán sakuhacsiéhoz; az enyém fából készült, az bambuszból. A japán zen buddhisták szakrális hangszernek tekintik.
A Dresch Vonós Quartet a 2021-es Budapest Ritmo Fesztivál egyik jeles szereplője.
Nem élőben leszünk jelen, hanem filmet forgatunk az Epreskertben, ebben a mesebeli művészeti oázisban a város közepén, a VI. kerületben, és majd a felvételt tűzik műsorra. Mintha a sors rendelte volna így – fiatalabb koromban sokszor megfordultam Kő Pál itteni műtermében. Sógoraim, Kotormán László és Kotormán Norbert szobrászművészek révén is közel állok ehhez a művészeti ághoz.
Egy interjúban ezt mondta: „A bartóki utat követve beépülnek a zenémbe a különböző hatások, és szeretném megmutatni, mit gondolok én értéknek.” És hozzátette, hogy ez nagyon nehéz út.
Nyitottság kell. Az ember próbáljon meg gyermek maradni, és a jó zene csak jó hatással lehet. Tudom, nagy szavak ezek, mert kérdés, hogy kinek mi a jó zene. Nekem a zene akusztikus, bár jó rockzenéket is ismerek. Egyszer elmentem a berlini Bauhaus Múzeumba, és elképedtem, hogy milyen remekműveket hoztak létre. Aztán megláttam egy állólámpát, és rácsodálkoztam: jé, hát az 1960-as, 70-es években minden irodában ilyen lámpa volt…
Számomra a dolgok a tömegesítéssel veszítik el az értéküket.
És még valami, amit eddig sosem mondtam el, hadd szóljon a tömeghez való viszonyomról. A rendszerváltás hajnalán rokonszenveztem a Duna Kör tevékenységével, amit dunakanyari lakos lévén Szabados is támogatott. 1988. szeptember 12-én elmentem a bős–nagymarosi vízi erőmű elleni tüntetésre. Vagy tizenötezren lehettünk a Kossuth téren, eleinte igen felemelőnek éreztem a hangulatot. De csak míg valaki el nem kezdte ütemesen skandálni, hogy gyertek ki! A tömeg hamarosan átvette, félelmetesen hatott. Számomra akkor egyértelműnek látszott, hogy valami nagyszabású készülődik. Örülök, hogy tanúja lehettem, hazafelé mégis arra jutottam: tisztelem a pozitív törekvéseket, de a zenészhabitusomnak inkább az felel meg, ha a magam útján járok.
Szélviharok jönnek-mennek, ezért az embernek fel kell építenie a saját, önálló gondolatrendszerét, hogy megálljon a földön.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
