Mit szólsz, hogy címlapra kerültél?
Feszélyez rendesen. Nem hiszek abban, hogy ettől jobb énekes leszek, legfeljebb láthatóbb. De a feleségem felemelte a mutatóujját, hogy ez a munkám része, rá pedig hallgatok.
Mostanában rengeteg izgalmas dolog történik veled: szeptemberben a Covent Gardenben debütáltál Mozart Figaro házasságában Bartolo szerepében. Milyen volt a munka?
Nagyon jó! Hihetetlenül profik, precízek. Kicsit rontott az élményen, hogy a próbaidőszakban beállt a hátam. Az öreg Bartolónak egyébként is volt egy botja, arra tudtam támaszkodni, de azért nem volt kellemes. Bár ez egy korábbi bemutató felújítása volt, David McVicar, a rendező dolgozott velünk. Biztosan azért is, mert streamelték, tehát világszerte megnézhette bárki. Az évad végén a Metropolitan előadását is közvetítik majd.
Ott is Bartolót énekled.
De az komolyabb meló, mert az Rossini A sevillai borbélya, és ott a doktornak jelentősebb szerepe van, nagyobbakat kell énekelni.
Közelebb állnak hozzád a hagyományos feldolgozások?
Én bírom a kísérletezést is, csak azt nem szeretem, amikor a figyelmet elvonják mindenféle színpadi truvájjal. Mondjuk amikor Gianni Schicchit játszottam a La Monnaie-ban, akkor oldalt, egy kis széken ülve énekeltem az áriát, miközben a színpadon egy jakuzzi emelkedett ki a süllyesztőből. Azért az keserves.
A Metropolitan tavaszi előadásáról tudsz valamit?
Az hagyományos színrevitel, rizsporos parókákkal. Annyit árultak el, hogy lesz egy kutyám, egy kis pudli. Bejövünk, aztán felkapom az ölembe, és kiviszem. Ez a legjobb az egészben, már ezért megéri kimenni! Meg az, hogy nem kellett előénekelnem, mert abban rossz vagyok. Színpadi helyzet nélkül, csak úgy, szépen énekelni, az nem az én világom.
De éppen nyáron volt egy áriaestetek a bécsi Staatsoperben, amelyen – többek közt – Cecilia Bartolival léptél fel.
Gondolj bele, ott álltam egy öltönyben és barokk operát énekeltem. Nem szoktam ilyesmit elvállalni, de úgy éreztem, Bartolinak tartozom annyival, hogy megcsinálom. Händel Ariodantéjának egy részletét adtam elő, de a barokk színpadi művekkel amúgy is nehezen boldogulok. Csupa zárt szám, semmi izgalmas színpadi szituáció. Ezért volt nehéz számomra nyáron a Julius Caesar Egyiptomban is (ezt Monte-Carlóban, majd a bécsi Staatsoperben mutatták be Cecilia Bartolival – a szerk.), mert volt olyan ária, aminél úgy szólt a rendezői utasítás, hogy akkor ezt a kardot felfelé tartva, lassan vigyem át a bal, majd a jobb oldalra. Aztán megint. Ez inkább opera-show volt.
Bartolival hogyan ismerkedtetek meg?
A zürichi operaházban találkoztunk. Nem dolgoztunk együtt, de hallott előadásban. Mondjuk Zürichben többnyire nagyon rosszul éreztem magam. Eleinte énekeltem néhány komolyabb szerepet – Papagenót, Belcorét –, és aztán nagyon sok kicsit, ami nem tesz jót az önbecsülésednek. Folyton azt várod, hogy hátha a következő évben lesz valami, aztán hátha a következőben, de sosem történt semmi. Nem is voltam jó akkoriban, nekem meg kellett érnem. A Zürichi Nemzetközi Operastúdióból indultam, és ott valahogy örökké stúdiós maradtam. Hihetetlen felszabadító volt, amikor eljöttem. Az utóbbi tíz évben indult meg a pályám.
November közepén mutattátok be a Falstaffot a Magyar Állami Operaházban. Erre is meg kellett érned?
Abszolúte! Ennek a Falstaffnak minden percét élveztem. Mindig el akartam játszani, csak nem voltam rá készen hangilag. Ezt a szerepet szépen kell énekelni, és én korábban a nyitottabb, egyenesebb éneklés híve voltam, nem akartam operaénekesi hangot. De nyár elején felléptem Rigában Dulcamaraként a Szerelmi bájitalban, és én – a többiekkel ellentéteben – nem voltam lekettőzve, így az egymást követő előadások miatt muszáj volt kicsit gömbölyűbb, operaibb hangot használnom. A Falstaffhoz pedig éppen ez kell. Wagnerhez nyilván nem jó, oda élesebb hangra van szükség, de most már tudok váltani.
Falstaff karaktere is közel áll hozzád?
Az nehéz, amikor egy már kész előadásba kell beállnod, mert akkor mindenért meg kell küzdened, és általában az az érv, hogy „úgy szoktuk”. Azért egy kicsit Arnaud Bernard nemzetközi utat bejárt rendezésén is igazítottunk, hogy hitelesebben tudjak játszani.
Énektanár segít a hangod alakításában?
Vagy harminc éve nem jártam énektanárnál. De Katona Anikó – aki korrepetitorként dolgozik az Operaházban – jól ismeri a hangomat. Nekem még egy énektanár sem tudta elmondani, hogy „húzd ki ezt és nyomd be azt”, és akkor jó lesz. Énekeseket nézegettem, hogyan csinálják, és magamtól jöttem rá, hogy az én hangom hogyan működik.
Soha nem jutott eszedbe, hogy taníts?
Képzeld, mostanában igen, meg is kerestek fiatalok.
A címlapon is látható Mester és Margarita sátánja után március végén Gounod Faustjának Mefisztója leszel.
Nagyon várom, már tanulom. A Magyar Állami Operaház három remek szerepet ajánlott erre az évadra. Az Otello Jagóját végül nem tudtam elvállalni, mert a Falstaffot akartam nagyon jól megcsinálni, és a kettő túl közel volt egymáshoz. A Faust viszont izgalmas lesz.
Mitől jó számodra egy rendezés?
Szeretem, ha teret hagy nekem, mert akkor kipróbálhatok mindent. A rigai Szerelmi bájital jutalomjáték volt, ott még a közönséghez is kimentem, és nagyon élveztem. Dulcamara amúgy is ziccerszerep. De ha jó a rendező, akkor öröm csinálni, amit mond. A Moshe Leiser és Patrice Caurier páros például kiváló. Velük vagy tíz produkciót csináltam, mindegyik aranyat ér. Tőlük tanultam a legtöbbet egész életemben.
Forrás: Opera Magazin
