Februárban a Boris Eifman-féle Karamazov testvérekben táncolta Dimitrijt. Ez a szerep közel áll a szívéhez, úgy emlékszem.
Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb darab számomra, és Dimitrij a legizgalmasabb karakterem. Miután 2010-ben csatlakoztam a Magyar Nemzeti Baletthez, kisebb szólók után ez volt az első főszerepem. Azóta is ragaszkodom hozzá, bár természetesen nem én döntök arról, kit táncolok. Dimitrij impulzív, dinamikus, igen balhés figura, és imádom Eifman verekedős jeleneteiben.
Ugorjunk az elejére: tizenöt fiú közül egyedüliként nem jutott be elsőre a Magyar Táncművészeti Főiskolára.
Ilyen régről kezdjük?
Persze. Meghatározó élmény lehetett. Hányan maradtak a pályán?
Egy osztálytársam táncol a Budapesti Operettszínházban. A többiek már mással foglalkoznak. Sokáig bántott, hogy később kerültem be, nagyobb küzdelem árán, de be kell látni, hogy egy táncosnál az akarata számít igazán, és nem a tízéves kori fizikai adottságai. Egyetlen rostán nem lehet látni azt a szenvedélyt, ami belül van, pedig hosszú távon ez lesz a döntő. A test fejleszthető, de ha hiányzik a belső szikra, az sokkal nagyobb munkát jelent.
Kemény élet ez tízévesen, de talán most is az.
Nagyon, de visszatekintve inkább csak az jut eszembe, amit szerettem az iskolában. Szerencsés vagyok, mert talán másképp működöm, mint a többi táncos. A táncművész alapvetően akkor boldog, ha színpadon van és táncol. Ez az életünknek legfeljebb húsz százalékát teszi ki, a maradék nyolcvan a próbateremben zajlik. Aki ezzel nem szimpatizál, az kínlódik: korán kelsz, későn fekszel, dolgozol reggeltől estig, nyújtasz, erősítesz, próbálsz, aztán újra kezded minden nap. De én ezt a részét is korán elkezdtem élvezni, nagyon fiatalon rájöttem, hogy ahhoz, hogy a színpadon jó legyek, a teremben kell a maximumot hoznom. Rengeteg energiát fektetek a balett-termi munkába.
Ez akkor működik, ha a balettmester is képes megteremteni azt a közeget, amiben lehet fejlődni, nem?
Abszolút! Úgy érzem, hogy nagyon jó a kapcsolatom velük. Érdekes az a szisztéma, ami nálunk megfigyelhető: minden mester egy repertoárral dolgozik, de több darab van. Praktikusan ezért többükkel is próbálok, ami számomra azt jelenti, hogy sokkal nagyobb eszközrendszert, szélesebb „mozdulatrepertoárt” kapok, egyszerűen több megoldás közül tudok választani, könnyebben építem fel a saját verziómat.
Nyáron kapta meg a Magyar Nemzeti Balett Kamaraművésze díjat. Mennyire nagy elismerés ez a „kis Étoile”?
Óriási. Éppen a napokban gondolkodtam azon, hogy az életemben az volt ehhez a szakmai elismeréshez mérhető, amikor a karból címzetes magántáncossá léphettem elő. Abban az időben sokkal erősebb hierarchia volt a színházban, ezért nagyon váratlanul ért, és hihetetlenül boldog voltam. Azóta rengeteg gyönyörű szerepem volt, sokat dolgozhattam, de sokáig mégsem történt meg az a csoda, ami tavaly.
Három jelöltje van balettigazgató úrnak, de az átadás előtt senki sem tudja, kié lesz a cím. Amikor kimondták a nevemet, az kis túlzással az égig emelt. A munkánk során rengeteg pozitív visszajelzést kapunk a mesterektől, a közönségtől, de ez egészen más „polcon van”.
A herendi porcelánhattyú, a díj maga, kint van a nappaliban, minden reggel ránézek, mielőtt elindulok. Erőt ad akkor is, amikor nincs kedvem felkerekedni, amikor jobb lenne egész nap otthon heverni, erőt ad ahhoz, hogy minden nap odaálljak a balettrúd mellé és gyakoroljak. Hiszen nekünk minden nap elölről kell kezdenünk.
Meddig tart ez a lendület, ez a hétköznapi újrakezdés?
Ez a tizedik évadom, lassan a legidősebbek között vagyok az együttesben, így természetesen foglalkoztat ez a kérdés. Azt hiszem, számomra addig, amíg ilyen színvonalon tudok táncolni, amíg nem a fizikai korlátokhoz kell szabnom a szerepet, amíg nem kell azért változtatnom egy-egy megoldáson, mert már nem tudom megcsinálni.
Mi, táncosok a fájdalommal dolgozunk, nem az határoz meg bennünket, hogy éppen mennyire sajog a testünk, de hogy a klasszikus balettet meddig bírja valaki, az előbb-utóbb szembetűnik.
A teljes interjú az Opera Magazinban olvasható.
