„Nem a siker a lényeg” – Téri Gáspár a táncos törékenységéről

Kinek tartod magad valójában? Egyszerre vagy színész, táncos, koreográfus, akrobata, és még bábozol is.

Mindennap megküzdök ezzel a kérdéssel. Nem is szeretnék már válaszolni rá, mert annyira sokféle területen dolgozom. Jó lenne, ha valaki definiálna, mert én feladtam. Ha végignézem, hogy milyen helyeken hagytam nyomot, úgy tűnik, mintha a különböző tevékenységeim teljesen szerteágazók lennének, közben azonban mind egyfelé mutatnak.

Az első öndefiníciós problémám akkor jelentkezett, amikor az Iparművészeti Egyetemre kerültem. Azelőtt már két éve Deák-Varga Rita és Csetneki Gábor mozgásműhelyébe jártam, mégis a fotó szakra felvételiztem, mert gyerekkorom óta izgatott a képi világ. Négyéves koromban díszlettervező akartam lenni, mert az édesapámhoz fűződő barátsága révén gyakran megfordultam Menzel Róbert lakásában, és magával ragadott az általa készített makettek látványa. Azután kiderült, hogy ahhoz a pályához egy csomó olyan manuális készség kell, amelyek, mint erről a gimnáziumban meggyőztek, nekem nincsenek, ezért programozó matematikával kezdtem foglalkozni.

Az iparművészetis tanulmányaid idején fizikai színházi előadásokban léptél fel.

Tréningekre jártunk, és néha összehoztunk egy-egy zenei és fizikai rendszerben készült darabot: ezek voltak életem első színpadi szárnypróbálgatásai. Nemcsak színészetet és tánctechnikát tanultunk, hanem az idegrendszerről, a testről, a figyelemről is. A mai napig bárhol, bármilyen helyzetben tudom alkalmazni az ott elsajátított térérzékelési, légzési, meditációs vagy koncentrációs metodikákat. Az egyetemen közben arra hívták fel a figyelmemet, hogy ideje eldöntenem, mi érdekel valójában. Minden szakma lojalitást követel: az ember legyen egyutas. Ez azonban olyan, töltődési korszak volt, amikor nem tudtam lehorgonyozni, mert inputok jöttek, és ezeket raktam össze magamban.

Ha valaki nem a hagyományos életpályamodellt választja, akkor önálló rendszerre van szüksége, amelyet mindenkinek magának kell kitalálnia. Ennek során lehetséges, hogy ellentétes területekbe nyúl bele. Az, hogy hat éven át programozó matematikát tanultam, biztosan része annak a gondolkodásmódnak, ahogyan ma az előadásokhoz nyúlok. Komoly, rendszerelvű magatartás jellemző rám, ami meghatározza a munkáim nyelvezetét, „szárazságát”. Érdekelt a kép, de abban a közös munkában, amelyet a színház ad, sokkal jobban megtalálom magamat, mint a fotográfus magányosságában.

Ahogy hallgatlak, úgy érzem, az útkeresés témába beletrafáltam.

Abszolút! Arra jutottam, hogy nem vagyok táncos, hiszen nem profiként egzisztálok ebben a szakmában. Állapotok, időszakok, pillanatok vannak az életemben. Oktatóként például a saját mozgásrendszeremet adom át, színészként fizikai vagy más színházi előadásokban szerepelek, vagy akár kamera előtt állok, forgatok. Zsótér Szombathelyre hívott a Koldusoperát koreografálni, de mondtam neki, hogy nem vagyok koreográfus. Erre azt mondta: igen, csak nem tudja, hogyan hívják azt, amikor az emberek fizikai rendszerét kell adjusztálni. Náluk most nem táncra, hanem arra van igény, hogy olyan aspektusát indítsam be a színészeknek, amit ő nem fog tudni. Ezért szívesen elvállaltam. Képtelen lennék kizárólag egy állapotomban létezni, mert a sokféle útjaim összefüggenek és építik egymást.

Most milyen állapotodban vagy?

Töltődöm és információkat gyűjtök, miközben ellátom a technikai feladataimat. A Recirquel társulat Solus Amor című előadásában lépek fel vendégként. Abban bábozom, hogy legyen még egy terület, amelyhez ugyan semmi közöm, mégis csinálom.

Vági Bence darabjában te bújsz a pici és a nagy medve bőrébe. Bátorság is kell ahhoz, hogy ennyi mindenbe bele merj fogni, de nyilván nem hívnának, ha nem bíznának benned.

Amikor megláttam a medvéket, és megértettem, hogy Bence mit szeretne, láttam, hogyan tudnék benne jól működni. Az embernek rá kell jönnie arra, hogy a fizikai tárgy, vagyis ez esetben a báb a testének a kiterjesztett protézise. Érdekes partnerség is van ebben a feladatban, mert nem egyedül keltem életre a medve figuráját, hanem szinkronban egy másik művésszel.

Csak akkor vállalok el valamit, ha maximálisan tudom teljesíteni. Egy precíz embernek, amilyen én vagyok, komoly követelményei vannak önmagával szemben, ami megnehezíti a döntéseit. Meg kellett tanulnom engednem magamnak abban, hogy elvállalhatok, el tudok látni egy feladatot, ha azt felmérve alkalmasnak találom rá magamat. Társulati tagként egyszerűbb lenne a helyzetem, mint szabadúszóként. Megy egy előadásom a Trafóban, a Kudarc anatómiája, játszom Kárpáti Pál előadásában, szintén a Trafóban Hogy a barátaim egyszer végighallgassanak címmel, erősítésórákat tartok a Jurányiban és tanítok a színműn.

Én is mehetek az erősítőóráidra?

Persze! Mindenki annyit csinál a gyakorlatokból, amennyit szeretne, és bír a teste. A tréning legfontosabb része az, hogy az ember megértse az anatómiai struktúrán belüli összefüggéseket. Táncosok számára is rendszeresen tartok kurzusokat különféle társulatoknál, ezek nyilván jóval összetettebb struktúrájú mozgásanyagok. Egy mozgásművésznél amellett, hogy technikai órái vannak, alap, hogy a teste felkészült legyen a fizikai kihívásokra. Kaszkadőriskolát végeztem, ahol főleg eséssel, zuhanással foglalkoztam: az ott tanultakat is hozzátettem az oktatásmetodikámhoz. Ez arra is megtanít, hogyan számoljuk fel a félelmet, és kerüljük el a sérülést.

Először ipari területen adtatok elő cirkuszi mutatványokat, később a Millenáris vasszerkezetein, majd létrejött A kudarc anatómiája című előadás, amelyben lengőrúdon „játszol”.

Megalapítottuk a Grotesqe Gymnastics társulatot, ami igazából projektorientált csapat. Bardóczy Ilkával ketten vagyunk állandó tagok, és ha produkciót készítünk, vendégművészeket hívunk magunk mellé. Ebben a formációban született meg az általad is említett darab. Arra kaptuk a Halász Péter-díjat. Belső kényszerem, hogy a testi és az agyi képességeimet egyaránt fejlesszem, mert ha valamelyiket elhanyagolom, akkor diszharmonikus állapot alakul ki bennem. Rájöttem, hogy amik felé megyek, mind azt a célt szolgálják, hogy a belső egyensúlyom fennmaradjon. Ezért kezdtem olyan cirkuszi előadásokat csinálni, amelyek abban az értelemben műfajidegenek, hogy nem a nézők elkápráztatása a cél a különleges képességeink felmutatásával. Ha ugyanis ezt teszem, akkor leáll az agyam, és csak mechanikusan működtetem a testemet, ami egy idő után halálra untat. Olyan műfajok érdekelnek, amelyek a fizikum mellett a gondolkodást és az érzékenységet is igénylik. Minden előadásom közben úgy érzem, hogy a képességeim és a kapacitásom legnagyobb spektruma ugyanazon pillanatban van kihasználva. Ehhez nem könnyű partnereket találni.

Ez a tudatosság, gondolom, folyamatosan fejlődött ki benned.

Az ellentmondásos helyzetek, a feszültségek és a problémák alakították ki bennem, azt hiszem. Attól érzem magam biztonságban, hogy rengeteg helyzetben nem éreztem magam abban. Sok civil, magánéleti deficites pillanatot éltem át, amelyekről azt hittem, fel vagyok rájuk készülve, majd az élet olyan helyzetet dobott, amelyben kiderült, hogy egyáltalán nem. Ilyenkor leültem, és revíziót „követtem el magamon”. Ami elsőre depressziónak vagy melankóliának tűnhet, az valójában olyan belső szellemi és idegrendszeri folyamat, amelynek során szerintem az ember átalakul. Ezen keresztül lesz komplexebb világunk, lelkünk, gondolatiságunk.

Az például már első pillanatban kiderült, hogy semmiféle nagy narratívához nem tudok kötődni. Nem voltam rebellis, de nem tudtam intézményi rendszerben gondolkodni. Úgy éreztem, hogy ezek a narratívák hamissá válnak, nem működnek számomra. Az individuális ideológiában sem hiszek, mert az könnyedén egotripbe fordul át, ami ismét csak kártékony. Mindig belső konfliktusom volt, abból dráma jött, abból revízió, abból pedig reneszánsz. És ezek a ciklusok újra és újra ismétlődtek.

Na és a jelen, információgyűjtő állapotod?

Ez is metodika. Ritkán nyúlok kreációs folyamatba, mert sok mindent csinálok. Nem tudott fix társulatom kialakulni, amellyel évi három-négy előadást létrehozunk, ahogyan az sem, hogy egy csapat intézményi, financiális, infrastrukturális hátterét megteremtettem volna. Nem tudtam olyan társulatalapító vagy vezető lenni, mint ezt hagyományos értelemben akár a független társulatoknál is láthatjuk. Ennek következménye, hogy sem biztosított hátterem, sem belső késztetésem nincs évente x számú előadást létrehozni. Emiatt évek telnek el, amíg akkora belső feszültség gyűlik össze bennem, amely arra késztet, hogy kimondjam, amit gondolok.

A kudarc anatómiája pontosan ilyen állapotból indult. Nagyon szerettem volna arról beszélni, hogy a kudarcnak iszonyatosan fontos szerepe van, és értsük már meg, hogy nem a siker a lényeg, felejtsük el a sikerbe vetett vak hitünket, mert teljesen értelmetlen. Nem azért vagyok elégedett, mert az előadásom végén tapsolnak az emberek, az nekem piszok kevés. Ha kimondok valamit, odateszem magam a színpadra, és vaskeménységű arcok merednek rám, és senki sem tapsol, na, az oké. Nem kell örvendezni. Azt szeretem, ha a néző zavarban van. Tapsolna, hiszen cirkuszi előadást látott, de nem tud. Nem is jó az a kifejezés, hogy cirkusz, mert félrevezető. Hiszen annyiféle cirkusz van. Én inkább cirkuszi elemekkel ötvözött mozgásalapú előadásoknak nevezem, amiket létrehozok.

A kudarcnak sokkal több értelme van. Ez a feszültség tudott odáig fajulni bennem, hogy előadás lett belőle. Most vákuumhelyzet van. Az ember, miután valamit kimondott, egy ideig nem akar beszélni. Most hallgatok, figyelem körülöttem a világot. Rendben van-e az az élet, amiben most vagyunk? Nem tudom. Nézegetem az embereket, és fogalmazom magamban, hogyan lehet valamit úgy kimondani, hogy közérdeklődésre tartson számot. Szeretem a személyes dolgokat színpadra tenni. Érzékeny témák. Az emberek nem szeretik tudni, hogy egy cirkuszi táncos törékeny. Szeretik azt hinni, hogy félistenek vagyunk, pedig egyáltalán nem így van. Rettentően sérülékenyek vagyunk, mégis ezzel együtt történnek meg azok az attrakciók, amelyeket látnak. Számomra ez érdekes.

Szigorú vagy magaddal. Szoktál kikapcsolódni?

Sokszor csalódom magamban. Megtanultam, hogy lusta vagyok, és ez az alapállapotom zavar. Keményen dolgozom, így küzdök ellene. Gyakran belekényszerítem magam olyan helyzetekbe, amelyek nem esnek jól. Túllépek a fáradtságon, a komfortzónámon, a fizikai határaimon. Nekem nem adatott meg, hogy zsigerileg magas frekvencián pörögjek, ezért ezt muszáj létrehoznom, és ehhez szigorúság kell. Amikor nem sikerül, még pakolok magamra. De ez is hullámzó, mert van, hogy beindítok egy időszakot, ami nagyon bepörget, hozza a feladatokat, és akkor már éjjel-nappal csinálom. Egy hatéves periódusom például egyetlen szabad nap nélkül telt el, és az is előfordult, hogy napról napra három előadást próbáltam egy hónapon keresztül. Ebben meg lehet zuhanni.

22 év óta először ismét elmentem snowboardozni. Fiatalkoromban minden télen jártunk, de később se idő, se energia, se pénz nem adódott rá. Észre sem vettem, hogy eltelt 22 év, csak a rémálmaimban jött vissza, hogy nem találom a deszkámat, a ruhámat. Gondolom, a testem igényelte a hosszú éveken át tartó rendszeres élményt, amelyet minden télen megkapott. Elegem lett, és elmentem. Vitorláztam is gyerekkoromban, az is hosszú időre megszűnt, de pár éve újra elkezdtem. Nyáron beülök egy hajóba. Azon alszom; ahol kedvem van, kikötök, és csak nézem a vizet, figyelem a szelet.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu